2013. május 21. kedd, 18:29 
T. Koós Imola
T. Koós Imola
„Tudnánk-e élni a fikcióba menekülés nélkül?” – ez volt az alapkérdés, amit a keddi, kolozsvári beszélgetésen tett fel Gabriel Liiceanu. A válasz természetesen: nem. Hogy miért nem tudnánk, és miért nincs ok nagyon sötét borúlátásra, azt fejtette ki a Bölcsészkar Eminescu termében zsúfolódó hallgatóság előtt Mario Vargas Llosa.
fotók: T. Koós Imola
A perui, Nobel-díjas író harmadik napja tartja lázban Kolozsvár kulturális életét, miután vasárnap saját darabjának szereplőjévé vált a Nemzeti Színházban, hétfőn pedig átvette a Babes-Bolyai Tudományegyetem díszdoktori kitüntetését.
A keddi beszélgetést az egyetem vezetősége egy kishitű pillanatában a Bölcsészkar Eminescu termébe tervezte, de mivel már másfél órával a kezdés előtt kiderült, hogy az érdeklődők fele se fog ide beférni, a hallgatóság egy részét a Shakespeare terembe, illetve az udvarra terelték, ahol élő közvetítés segítségével lehetett végigkövetni. Az Eminescu teremben így sem lehetett egy tűt a földre ejteni – Gabriel Liiceanu beszélgetése Mario Vargas Llosával az egyetem életének egyik mérföldköve, ahogy Corin Braga dékán is megjegyezte, természetes, hogy se diák, se tanár nem akart lemaradni róla.
Soha nem látott tömeg a Bölcsészkar Eminescu termében. Ahol a legnagyobb a népsűrűség, ott dedikál Mario Vargas Llosa
A fikció nélkül az ember soha nem hagyta volna el a barlangot, vallja Llosa, aki szerint senki, egyetlen ember se elégszik meg a saját életével: száz és száz másik életet akar megélni, és ehhez a fikcióra, az irodalomra van szüksége. A literatúrán kívül azonban ma már egy sor más műfaj is kielégíti a fikció, a „más életek megélése” iránti igényünket, mondta Liiceanu: a film, a szappanoperák, az internet. Mitől olyan becses mégis pont az irodalom?
Valóban sokféle eszköz áll manapság rendelkezésünkre, de az irodalmat egyik sem tudja helyettesíteni, jött Mario Vargas Llosa válasza. A tévé, számítógép vagy mozivászon előtt ülve ugyanis csak passzív befogadó vagyok, amikor viszont olvasok, képzelőerőm, érzékenységem, értékrendszerem révén a folyamat aktív részesévé válok: a szavakat képekké alakítom. Minden olvasmány egyedi attól függően, hogy ki olvassa, így aztán számtalan Don Quijote, Moby Dick vagy Bovaryné van. Ezért van nagyobb társadalmi hatása az irodalomnak, mint a képzelet másfajta termékeinek, véli az író.
Liiceanu: olvasók klubja versus nem olvasó tömegek
Romániában mindössze egymillió azoknak a száma, akik évente 6 vagy annál több könyvet olvasnak. Ugyanez a helyzet a világ többi részén is. „A történelem az analfabetizmus története, világunk egy irodalom nélküli világ. Statisztikailag az emberiségnek már nincs szüksége a kultúra kenyerére” – borongott Liiceanu, megtoldva gondolatmenetét azzal, hogy a könyvfogyasztók valójában egy klub tagjai, egy maroknyi ember a tévénézők, számítógépen játszók, youtube-ozók tengerében.
Mario Vargas Llosa azonban nem volt hajlandó közösséget vállalni ezzel a pesszimista látásmóddal. „Nem kell fatalitásként kezelni ezt a jelenséget, mert a történelmet mi írjuk. Minél többen fognak az irodalom felé fordulni, annál jobb lesz a világ” – billentette vissza a hangulat mérlegét az élő klasszikus.
Valóságshow-k és szappanoperák, az emberi gondolkodás elsilányítói
Az ember fikció iránti igényét tehát legmagasabb szinten az irodalom, az olvasás révén elégítheti ki, alacsonyabb szinten pedig a szappanoperák, vagy – ami Llosa szerint még ennél is rosszabb – valóságshow-k révén. Ez utóbbiak csak elaltatják az ember kritikai érzékét, az élet beszűkített kis szeletét mutatják be. Igazából a hatalom eszközei, arra akarnak kényszeríteni, hogy elfogadjuk a társadalmi jelenségeket anélkül, hogy megkérdőjeleznénk őket: kontrollálják, konformizmusra nevelik az embert.
„Ezek mögött a leegyszerűsített fikciók mögött bújnak meg a fajelméletek, dogmák, nacionalizmusok, mindazok az elméletek, amelyek felsőbbrendű és alsóbbrendű kategóriákba zárják az embereket. Ezzel szemben a nagybetűs irodalom az egyenlőséget teremti meg, soha nem támasztana alá olyanfajta diszkriminációt, ami az emberek lemészárlásához vezet” – jelentette ki a perui író.
Az irodalom a kritikai szellemet erősíti, ezért tartotta ellenségének, ezért próbálja cenzúrával kordában tartani a történelem valamennyi totalitárius rendszere. Az olvasásban a lázadás, az engedelmesség megtagadásának veszélye rejlik.
A szó mint az erotika eszköze
Romeó azon a bizonyos bálon a szavak erejével csábította el Júliát. A szó tehát az erotika eszköze, az erotika és a szerelem pedig kulturális termék. A testi vonzalom humanizált, tehát kreatív, érzékeny, művészi változata, vallja Llosa.
Persze, még a civilizált társadalmakban is vannak, akik nem erotikát, hanem egyszerűen csak szexet akarnak. Az erotika, akárcsak az irodalom, egy kisebbség tudásanyaga és produktuma – a többségnek pedig lehetősége van szabadon választani, hogy elfogadja-e ezt, vagy elutasítja. „Még akkor is, ha az olvasás csak a kisebbségé, óriási hatással lehet az egész közösségre” – állítja Llosa, hozzátéve, hogy a nácik és a kommunisták egyformán arra törekedtek, hogy visszakényszerítsék az egyént az arctalan, homogén közösségbe, a törzsbe, ahol nem lehet szó önálló gondolkodásról.
Egy szabad társadalomban nem mindenki éli meg egyformán a szabadságát. Vannak, akik a törzshöz tartozást választják: a szabadságvágy egyénenként eltérő, ugyanúgy, ahogy a szeretkezés módja is egyénenként más és más – tért vissza még egyszer a latinamerikai író egyik kedvenc témájához.
Egyetemes értékek: most akkor baj van vagy nincs baj?
Egy elfáradt, öreg és rosszkedvű Európa találkozása egy fiatal, lendületes és bizakodó Dél-Amerikával: ilyennek tűnt egy adott pillanatban Gabriel Liiceanu és Mario Vargas Llosa vitája. Mert míg az előbbi az egyetemes emberi értékek eltűnését, afféle morális világvégét vázolt fel, addig a perui derűsen jelentette ki, hogy mindent összevetve, az iránytű a normalitás felé mutat. „Amikor én fiatal voltam – mondta a 77 éves Llosa – minden arra utalt, hogy rossz irányba megy a világ. Mindenhol diktatúrák, kommunizmus, katonai zsarnokságok. De a kommunizmus összeomlott, és azért omlott össze, mert képtelen volt kielégíteni az emberi szükségleteket. Még két példa maradt a zsarnokságra, Észak-Korea és Kuba, de azt hiszem már senki nem képzeli azt, hogy ez a két rendszer képviseli az emberiség jövőjét. A legmegátalkodottabb ellenség: a kommunizmus megtört.”
Ugyanakkor elismerte: az értékek tényleg veszélyben vannak, és ennek a korrupció a legnyilvánvalóbb jele. „A 18-19-ik században , a liberalizmus megjelenésekor hittek benne, hogy a vallás értékeit a kultúra értékeivel lehet helyettesíteni. De ez nem így történt. A transzendenciában való hit elvesztése űrt hagyott az emberekben” – magyarázta az író, aki szerint ezt követően a kapitalizmussal együtt jött az értékek elsatnyulása, a kapzsiság és a gyávaság. Mario Vargas Llosa fontosnak tartotta leszögezni, ő maga nem gyakorló vallásos, de véleménye szerint a vallás az élet értelmének biztonságát adja meg. Az emberi társadalom nagy kihívása most éppen ez: kreatív választ adni a spiritualitás igényére, és ezt nem lehet leválasztani a vallástól.
A diszkrét hős: Llosa legújabb regénye
Befejezésként a perui író legújabb regényéről, A diszkrét hős munkacímet viselő könyvről beszélt, amely a „tökéletlen demokráciában”, azaz Peruban, annak is egy vidéki településén játszódik. Főhőse vállalkozásba kezd és minden jó megy mindaddig, amíg meg nem jelenik a maffia... „Ismerve a szerző gondolkodását, nem a maffia fog győzni” – vélte Liiceanu, „hisz Mario Vargas Llosa azt vallja, az irodalom kötszer a sebeinkre.”
