Janovics, a filmgyáros

http://erdelyinaplo.ro/muvelodes/janovics-a-filmgyaros

Tóth Gödri Iringó | 2013.11.08. 

Már nem is intelligencia kérdése a moziba járás… Minden épeszű ember jár moziba – hirdette aMozihét egyik 1916-os lapszáma. Ez a talán túlzó kijelentés a száz évvel ezelőtti Erdélyben roppant aktuális volt, hiszen több városban működött már állandó mozi, sőt, beindult a kolozsvári filmgyártás is.

A mozi megszületésének a Lumière-fivérek első, 1895-ös párizsi vetítését tekintik, az új találmány viszont 1897-ben már Kolozsvárra is eljutott, sőt, 1906-ban az első állandó mozi, az Apolló is megnyitotta kapuit. Kezdetben Erdélyben főleg a francia Pathé vállalat filmjeit vetítették, de rövidesen megjelentek a hazai alkotások is. A magyar filmgyártás kezdetei a budapesti Projektográf nevű céghez köthetők, amely 1908-ban kezdte el gyártói tevékenységét.

Az első kolozsvári film, a Sárga csikó 1913-ban készült a Pathé gyárral karöltve. A kolozsvári ötletgazda Janovics Jenő volt, aki a költségeket állta, a színészeket is ő biztosította, a forgatási helyszínek kialakítását is ő vállalta magára. A filmet a Páthé forgalmazta, külföldön a Vak ember titkacímen, és hatalmas sikereket aratott, még a Távol-Keletre és Amerikába is eljutott. Összesen a film 137 kópiáját adták el.

Janovics Jenő – a múlt századelő magyar kulturális életének méltatlanul keveset emlegetett és ismert alakja – neve szerves egységet alkot az erdélyi mozikultúra kialakulásával, a helyi filmgyártás megszületésével. 1915-ben indította el a Projektográffal közös vállalkozását, a Proja-filmgyárat, amelynek leghíresebb alkotásai a Bánk bán, A tolonc és a Kölcsönkért csecsemők című filmek. A sikereken felbuzdulva Janovics 1916-ban létrehozta önálló filmvállalatát, a Corvin filmgyárat, ahol már az első évben tizennyolc filmet készítettek el. A vállalkozás utódja a szintén Janovics-féle Transylvania volt, ahol olyan nagy nevek dolgoztak, mint Szentgyörgyi István, Jászai Mari, Korda Sándor vagy a Michael Curtisként, az Oscar-díjas Casablanca című film rendezőjeként híressé vált Kertész Mihály. Bár már az első világháború alatti megszorító intézkedések rengeteg nehézséget okoztak a filmiparnak, a filmgyár anyagi erőforrásai az első világháború után apadtak el teljesen. Janovics eleinte saját vagyonához nyúlt, ám ez sem bizonyult elégnek, így a Transylvania 1920-ban beszüntette tevékenységét.

Az erdélyi kulturális élet egyik vezető egyénisége volt, igazi reformer. A hozzá kapcsolódó filmeknek köszönhetően a múlt század elején kis időre az egész világ felfigyelt az erdélyi filmiparra. Janovics révén a filmgyártás egyre inkább helyi jellegűvé is vált, a magyarok, illetve az erdélyiek igényeihez, ízléséhez igazodott, szakítva a magyar lelkülettől távol álló nyugati, elsősorban amerikai minták követésével. Általa a helyi filmgyártás függetlenítette magát a fővárosétól. Művészetként tekintett a filmre, nem a színház ellenségének, konkurenciájának tartotta, hanem megérezte benne a korlátlan lehetőségeket. A kolozsvári filmgyártás alkotásai nagyrészt elpusztultak, mindössze négy film maradt fenn, illetve további kettőnek a töredékei.

Idén százéves évfordulóját ünnepelhetjük a Janovics Jenő színész-rendező-színházigazgató által elindított filmgyártásnak, amelynek keretében nyolc év alatt mintegy hetven film született. A centenárium mellett pedig nem illene csak úgy elmenni. A kolozsvári SHIFT Transilvania Art Group elnevezésű civil szervezet éppen ennek érdekében tervezett november elejére egy Janoviccsal kapcsolatos kiállítást. Filmvetítésekre is sor került volna, de megfelelő anyagi háttér hiányában a rendezvénysorozat sajnos elmaradt. Az alapítvány vezetői eredetileg ennél merészebbet, Janovics nevéhez még inkább méltót is mertek álmodni: egy Janovics-emlékév terve körvonalazódott 2014-re, valamint egy három nyelven megjelenő Janovics életével, munkásságával foglalkozó könyv kiadásának ötlete is felmerült. A kiadvány kézirata elkészült, a szervezők azonban egyelőre csak halvány reményeket fűznek Zakariás Erzsébet munkájának kiadásához.

Janovics-névjegy

Janovics Jenő Ungváron született 1872-ben, tanulmányait Budapesten végezte a Színművészeti Akadémián, majd Pozsonytól, Miskolcon és Désen át Temesvárig a Monarchia sok városában játszott, míg végül 1896-ban Kolozsvárra került. Kolozsváron színészként kezdte, majd rendező és színházigazgatóként folytatta. Felesége Poór Lili színésznő volt. Nem csak játszott és rendezett, irodalmi munkássága is figyelemre méltó, megírta a Hunyadi téri és a Farkas utcai színház történetét, valamint több filmforgatókönyvet is. Az ő nevéhez kapcsolódik a Kolozsvári Nemzeti Színház (a mai román Nemzeti Színház) Fellner és Helmer tervei alapján történő megépítése. Az 1930-as évek végétől kezdve a méltatlan kirekesztettség körülményei között irodalmi munkásságára helyeződött át a hangsúly. Noha egész életét a magyar kultúrának és a magyar színjátszásnak szentelte (továbbá keresztény felesége volt), nem mentesült a zsidótörvények hatálya alól. Bandi nevű öccsét a nyilasok agyonlőtték, ő és felesége úgy menekülhettek meg a holokauszt borzalmaitól, hogy a deportálás elől Budapestre utaztak, ahol barátaik bújtatták őket.

Erdélyi Pál és a kolozsvári egyetemi könyvtár

Tudományok tárháza ... 

„Országok rongya! könyvtár a neved,

De hát hol a könyv mely célhoz vezet?

Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e

A könyvek által a világ elébb?” 

Vörösmarty szavait, tépelődő kérdéseit idézve egyre inkább tudatosodik bennünk, hogy létünk, világunk mind a könyvekben felhalmozott tudásra alapoz. Összegyűjtjük, rögzítjük utódaink számára mindazt, amit fontosnak érzünk, vélünk. Megtéve mindent, amit megtehetünk, hogy a valóban lényeges dolgok ne tűnjenek el a feledés homályában.

„A gyűjtemények ma már nem ritkaságok és furcsaságok tárházai, hanem megőrzőhelyei a tudomány adatainak, forrásainak, szóval anyaguknak tudományosan és szakszerűen földolgozott és megmaradásukat biztosító hiteles helyei. A muzeális munka ma már nem lehet mükedvelőség, miként a tudomány sem dilettantizmus. A múzeum ma époly tudományos intézmény, mint a laboratórium s ezért az Erdélyi Nemzeti Múzeum a XX. század fölfogásában szerencsésen valósíthatja meg az alapítók gondolatát és a saját korának közművelődési és tudományos föladatait.”[1]

1910-ben írta le e szavakat Erdélyi Pál, az Erdélyi Múzeum című folyóirat szerkesztője, 1911-1919 között az Erdélyi Múzeum Egylet főtitkára, Erdélyi Jánosnak, a költő és népdalgyűjtőnek a fia – a Kolozsvári Egyetemi Könyvtár igazgatója 1900 és 1919 között. Az ő irányításaval épült fel a könyvtár mai, szecessziós stílusú épülete. 

A több mint egy évszázada leírt szavai ma is érvényesek és a tudományos munkához szükséges eszköztár létrehozásának, megszervezésének és szakszerű gondozásának, sőt értékesítésének a szükségszerűségét hangsúlyozza.

Adatokra van szükségünk, forrásokra ahhoz, hogy tudományosan elfogadható módon fogalmazhassuk meg mondanivalónkat, meglátásainkat. A bukaresti egyetem professzornője, Cornelia Guja is az információt nevezi meg harmadik alapelvnek az élő anyag fejlődésének a tanulmányozásában. „Anyag – energia – információ” hármas az alapja minden tudományos értelmezésnek. A szubsztancia az élet anyagi megvalósulása, amely ugyanakkor az anyag energetikai formába öntése, „manifesztuma” és mindennek az alapja, a szubsztrátuma az ’anyagtalan’ információ.[2]

Hogyan rögzítették, rögzítjük és fogjuk ezentúl is megőrizni az utókor számára ezeket a fontos információkat? Az agyagtáblákba vésett betűk, a botokra vésett rovátkák, a papiruszból, bőrből, rongyból, fából készült papírra nyomtatott szavak, majd napjainkban a számítógép memóriájába beégetett jelek mind-mind arra szolgálnak, hogy nyoma maradjon a szónak, a gondolatnak, a tapasztalatnak, az ideának. Hogy ne felejtsük el azt a fontosat, amely már egyszer vagy akár többször is elhangzott, hisz azért lett kimondva, mert fontos, szükség van rá, és nem fedezhetjük fel mindig újra és újra, amit egyszer már valaki feltalált, szóba öntött. Az idő pénz és a ma emberének meg kell tanulnia, hogyan használhat fel minden percet, órát minél eredményesebben.

Eredményesen? Igen, mindazok számára, akik éhezik a tudást, a szót – akiket érdekel, hogy mi miért van és akik értelmet akarnak találni az életben, akik úgy érzik, hogy birtokukban van olyan megfejtett titok, tudás a világról, saját magunkról, amiről úgy véljük, hogy érdekelhet másokat is, sőt meg vagyunk győzödve arról, hogy ezt érdemes tovább örökíteni.

"csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret ..." – mondjuk mi is József Attilával együtt és "ÉHE A KENYÉRNEK, ÉHE A SZÓNAK, ÉHE A SZÉPNEK ..." kell, hogy hajtson bennünket, akik elkötelezettjei vagyunk a szónak és annak hatalmának. 

Ilyen elkötelezettje a szónak Erdélyi Pál, az egyetemi könyvtár igazgatója, aki kitartóan harcolt azért, hogy ez a rangos intézmény megfelelő székhelyen működjön. Bejárta az európai egyetemi könyvtárakat, kiharcolta az állami támogatást egy európai, nemzetközi szintű könyvtári épület megépítésére, kivette a részét a tervezésben, kivitelezésben és a költöztetést is gördülékenyen megszervezte. 

Négy különálló lerakatból gyűjtötte össze az egyetemi könytár állományát és helyezte el az újonnan felépített épületben kora legmodernebb technikáit alkalmazva.

A költöztetés zökkenőmentesen zajlott le és 1909-ben az olvasótermek is megnyíltak és azóta is állandóan a kolozsvári egyetemi fiatalság tanulóhelyének a szerepét töltik be.

Képek a könyvtárról:

Az első kép az építésről készült, a második a könyvcsomagok szállításáról, amelyet futószalagon gépesítve szállítottak, s a harmadikon az Erdélyi Pál által tervezett könyvespolcokat láthatjuk, amely a könyvtárak egyik legjelentősebb problémáját segít megoldani, azt, hogy miként lehet megoldani a hely megtakarítást a raktárrészlegen.

Erdélyi Pál (Sárospatak, 1864. febr. 12. – Bp., 1936. máj. 5.) könyvtáros, irodalomtörténész, egyetemi tanár. 1882–86 között a budapesti egyetemen tanult, 1886-ban gyakornok az OSZK-ban, 1893-tól könyvtári segéd, 1894-től segédőr, 1900–19 között a kolozsvári egyetem könyvtárának igazgatója, korszerű épületének építtetője, 1911–19-ben a kolozsvári egyetemen a magyar irodalom tanára. A Magyar Könyvszemle munkatársa (1886–92), az Erdélyi Múzeum című folyóirat szerkesztője (1906–17), az Erdélyi Múzeum-Egylet főtitkára (1911–19). Nyugalomba vonulása után 1920–29-ben Komárom vármegyében, utána Budapesten élt. A régi magyar költészetre vonatkozó kutatásai jelentősek. Kiadta Barakonyi Ferenc költeményeit (Kolozsvár, 1907), összegyűjtötte a kuruc költeményeket (Kuruc költészet, Magyar Remekírók, Bp. 1903). 

Tanulmányt írt Katona József Bánk bán-jának a bemutatójára:

http://epa.oszk.hu/00900/00979/00201/pdf/1911_28_05_269-274.pdf (2013.04.10)

Befejezésképpen összefoglalnám, hogy ő volt az egyik olyan elhivatott könyvtárosunk, aki a lehetetlent is vállalva elérte, hogy felépült a nemzetközi szintű egyetemi könyvtár épülete, annak működését tudományos alapossággal megszervezte, a kitűzött nemes cél érdekében, hogy az egyetemi közösséget szolgálja elsősorban.

[1] Erdélyi Pál: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület félszázada. In: Erdélyi Múzeum. Új folyam, V. évf., 1910, 27. Köt., 6. o.

[2] Eredeti szöveg szabad fordítása: „Substanţa este suportul material al vieţii care la rândul său este o manifestare energetică a materiei, având ca substrat imaterial informaţia” (Cornelia Guja: Antropologie informaţională. Bucureşti, Editura Academiei Române, 2008, p. 349)
A szerző dr.Gurka Balla Ilona

Kolozsváron tudjuk, hogyan kell együtt élni

http://manna.ro/coolturka/kolozsvaron-tudjuk-hogyan-kell-egyutt-elni-2013-11-05.html

2013.11.05 O. M.

9 színházi előadás, 5 táncelőadás, 3 performansz, 2 filmvetítés, 4 közvita, 1 workshop. A hatodik TEMPS D'IMAGES számokban.

A hatodik TEMPS D’IMAGES (november 9-17.) témája a szolidaritás, ismertette mai kolozsvári sajtótájékoztatóján Miki Braniște. És ha szolidaritás, akkor dialógus, ha meg dialógus, akkor hadd kérdezzenek az újságírók a kilenc napos eseményről, dobta fel a labdát a fesztiváligazgató.

Hogy azért megkönnyítse a körmölők dolgát, annyit hozzátett, hogy a művészet feladata most, a mindenféle válság közepette a legnyilvánvalóbb: rá kell világítania a valóságra, kritizálnia kell azt, és perspektívát kell nyújtania.

Dan Perjovschi

Körülbelül úgy, ahogy a Kolozsvári Állami Magyar Színház tette aVerespatak című előadásával. Arra sarkallta az előadókat, hogy a helyszínen dokumentálódjanak, másokat meg arra, hogy ők maguk is ellátogassanak Verespatakra, és a saját szemükkel lássák, mi folyik ott. És bár többen bírálták az előadást, vitathatatlan, hogy sokak kíváncsiságát felkeltette a téma iránt, magyarázta Miki Braniște.

A TEMPS D’IMAGES előző évben a jövőt vette górcső alá, idén olyan kérdésekre keresi a választ, hogy miért van szükségünk egymásra, honnan jön az empátia, mi tesz bennünket nyitottá a tőlünk különbözőekre, melyek a szolidaritást kiváltó és az azt megelőző mechanizmusok.

Miki Braniște (balra)

És mindezt miért? Hogy a 9 színházi előadással, az 5 táncelőadással, a 3 performansszal, a 2 filmvetítéssel, a 4 közvitával és az 1 workshoppal perspektívát mutasson, hadd lássunk tovább az orrunknál.

Erre még akkor is szükségünk van, ha olyan városban élünk, mint Kolozsvár. Olyan városban, mely maga az együttélés művészete, legalábbis a polgármester, Emil Boc szerint. Boc szavai a fesztiváligazgatót is megihlették, ezért (is) lett a TEMPS D’IMAGES idei témája a szolidaritás, jegyezte meg Miki Braniște.

A gazdag programkínálatból a fesztiváligazgató néhányat emelt ki újságírói kérésre. Láthatjuk például, mivel képviselte Romániát az 55. Velencei Nemzetközi Képzőművészeti Kiállításon Alexandra Pirici és Manuel Pelmuș.

A két koreográfus tükröt tart a biennále orra elé úgy, hogy eljátsszák, mi történt eddig a román pavilonban.

Utazz keresztapához

A csehországi Petr Sourek korrupciós túrája Romániát is eléri. A filozófus és prágai vállalkozó Petr Sourek a Csehországban észlelt korrupción felháborodva utazási irodát szervezett a jelenség bemutatására. Az iroda idegenvezetői olyan túrákra viszik el az érdeklődőket, amelyeken Prága legkorruptabb helyeit mutatják be: ahol piszkos üzleteket kötöttek, ahol túlárazott épületek soha nem épültek fel, ahol a keresztapák élnek.

Az iroda Romániában is kutakodott, a fesztiválon például mesteri diplomát lehet szerezni közigazgatási korrupcióból, kihagyhatatlan áron, mindössze 9,9 euróért.

Akit kitanított a Szekuritáté

Akit érdekel, mi történt 1989-ben, 1995-ben az egyetemisták tüntetésén és most Verespatak kapcsán, az dokumentumfilmmel és képekkel megspékelt vitán vehet részt a Tranzit Házban. Levetítik Könczei Csilla 1989. december 22-én a kincses város utcáin készült felvételeit, az Everyman: State of Fear című dokumentumfilmet, valamint láthatjuk Vlad Petri képeit a verespataki eseményekről.

A Tipografic Majuscul előadás egy 17 éves srácról, a botoșani-i Mugur Călinescuról szól, aki 1981 szeptemberében elhatározza, krétával veszi fel a harcot a diktatúra ellen. Épületek falára írva provokál, szegül szembe a siralmas romániai helyzettel.

A szekuritáté Tanuló néven jelentéseket írt Mugur Călinescuról, akitől lassan mindenki elhatárolódott a környezetében. 21 évesen halt meg. Az előadást, mely tudatosan nem akar hőst csinálni Călinescuból, Gianina Cărbunariu rendezte.

Jegyezd el magad a toleranciával

A fesztivál 9 napja alatt Franciaországból, Németországból, Lengyelországból, Csehországból és a Moldovai Köztársaságból érkeznek meghívottak. A programról bővebb infókat itt találsz.

Az eseményre a jegyeket online is be lehet szerezni a biletmaster.ro-n. 15 lej a teljes árú, 10 lej a kedvezményes. Jegyek kaphatók továbbá a Cărturești könyvesüzletben, illetve a L'atelier kávéházban. A fesztivál helyszínei: az Ecsetgyár, a Kolozsvári Rádió terme, a Tranzit Ház, a BBTE Színművészeti és Televíziós karának Radu Stanca stúdiója és a Mărăşti mozi.

Akinek nincs tükre, az elvész, elvadul

http://mno.hu/kulfold/ellensegesek-a-kelet-europaiakkal-a-nagy-unios-orszagok-1191029

Három erdélyi művészt is díjazott a Színházi Kritikusok Céhe, a magyar dráma napján, szeptember 21-én a budapesti Trafóban értékelték a tavalyi évadot. A céhelnök, TOMPA ANDREA beszél az elismerés múltjáról, tartalmáról Ferenc Erzsébet interjújában.

Rendkívüli érdeklődés előzi meg évről-évre a díjátadót, az idén teltházas előadással ünnepelt a Céh, a közönség. Mitől ilyen rangos ez az elismerés?

A kritikusok céhe azért jött létre harmincnégy éve, hogy létrehozza ezt a függetlennek számító díjat. Az „olvadás”, a viszonylag szabadabbá váló időszakban történt ez, annak a jele volt, hogy egy szervezet létrehozhat egyáltalán egy ilyen, állami kitüntetésektől független elismerést. Megkülönböztetés volt ez a politikusok kezéből evő művészek díjaival szemben. A rendszerváltásig ez az ellenállás eszköze volt. Mindazt, amit az állam nem ismert el, azt értékelték a kritikusok, pontosan azért, mert valami üzenetet akartak közvetíteni, kiálltak a másfajta értékek mellett. Volt is ebből többször botrány. Kornis MihályHalleluja című darabját még a színikritikusok sem díjazhatták (a viszonylagos függetlenség bizonyos mértékben engedélyekhez volt kötött), válaszként abban az évben nem volt díjazás. Kornis utólag aztán átvehette az elismerést. Ezt a díjat még soha senki nem utasította el, nincs beszennyezve semmi által, a függetlensége az erénye.

Hol tart ma a Céh, hogyan működik?

Ma több mint hatvan színikritikust számol, fél tucat erdélyi tagunk is van. Számukra nagy nehézséget okoz, hogy szavazzanak erre a díjra. A döntéshez ugyanis egy kritikusnak minimum évadonként kilencven előadást kell megnéznie. Ez azt jelenti, hogy heti három előadást látnak a kollégák, van, aki ennél szorgalmasabb, ötször-hatszor is színházba megy. Ez a kritikus lelkiismeretére van bízva, nem számoltatjuk őket sehogy el. Ideális esetben budapesti, vidéki és határon túli produkciók egyaránt sorra kerülnek. Mindezek alapján kitöltenek egy szavazólapot, három jelöltet állíthatnak mindegyik kategóriában, összesen tizenöt kategóriáról döntenek. A számlálóbizottság összegzése után az első három alkotó lesz jelölt, a legtöbb szavazatot kapó nyeri abban az évben az elismerést.

Hogy lehet tartani ezt a szigorú színházba járási rendet, ez sok előadás ismeretét feltételezi?

Számtalan oknál fogva egyre nehezebben jutnak el a kritikusok előadásokra, különösen a vidéki és határon túli produkciókat illetően. Többségünk ugyanis nem „főállású” kritikus, nem ebből élünk. A státuszunk más, mint a színházi embereké, akik ezért fizetést kapnak. Szabadúszó újságírókról van szó, ami azzal jár, hogy munkájuk végeztével elmennek dolgozni a színházakba, hogy kritikát írhassanak. A másik nehézség, hogy a céh független civil szervezet, és mint ilyen a kortárs Magyarországon nem túl népszerű, az idén semmilyen támogatás nem kaptunk állami forrásból. Sem arra, hogy elutazzunk vidékre és határon túlra előadásokat nézhessünk, sem arra, hogy ezeket díjazhassuk. Nyilván ez annak az oka, hogy nem mindig viselkedtünk a legjobban.

Ez mit jelent?

2009-ben vettem át a Céhet, három évre szólt a megbízatásom, tavaly pedig új mandátumért indultam. A civil szervezet pedig nyilvános véleményt mondott a magyar kultúrpolitikai közéletről, a színházzal kapcsolatos döntésekről, igazgatói pályázatokról. Kritikai álláspontot vett fel a Céh, ami nem növeli a népszerűségünket. Viszont így tiszta a lelkiismeretünk. Legutóbb arról nyilatkoztunk, hogy nem teszünk javaslatot az állami díjakra, mert ezek annyira át vannak politizálva, hogy az elmúlt három évben egyáltalán nem vették figyelembe a javaslatainkat. Formálisan nem akarunk részt venni a folyamatokban, nem legitimáljuk azokat a döntéseket, amelyekhez semmilyen közünk nincs. Vidnyánszky Attila legutóbbi interjújára is reagáltunk, arra kértük őt, mint a kulturális tárca tanácsadó testületének, a színházi bizottságnak az elnökét, hogy támogassa az igazgatói pályázatok nyilvános, szakmai alapú vitáját, hogy ne születhessenek politikai döntések. Ide értve a Vígszínház pályázatát is.

Ezek az ügyek-viták milyen hatással vannak a színházkritikai életre?

Sok mindent csinálunk azon kívül is, hogy nyílt leveleket írogatunk. Néhány éve elindítottunk aKritikus óra című sorozatot. Színházakban, előadások után beszélgetnek a kritikusok, az alkotók és a nézők a produkciókról. Megpróbáljuk a kritikát nyilvánosan gyakorolni, a közönség számára hozzáférhetőbbé tenni. Marosvásárhelyen, Temesváron és Nagyváradon is volt Kritikus óra. Mindenhova elmegyünk, ahova hívnak, ahol ez megszervezhető. KO a program ironikus rövidítése, „knock out”-ot adunk a színháznak, ezért a kritikusokat soha nem honorálták, a pénz megront minket – mondom ezt megint öniróniával.

Merre halad a magyar kritikai élet szervezése?

Nem tudtunk igazán tenni a kritika minőségének emeléséért, azért, hogy fontosabb szerepet kapjon a sajtóban. Olyan csatornákon is jelen legyen – ahonnan a kritika már teljesen eltűnt.

A Marosvásárhelyi Rádiónak például heti egy órás kritikai műsor van.

Magyarországon ilyen rádióról nem tudok, nekem volt ilyen műsorom a Kossuth Rádióban, de erről 2011-ben lemondtak. Az a tény, hogy a kritikus díjat megpróbáltuk eseménnyé tenni, többé, mint egy szűk körű, szakmának szóló történetté – ahová a néző is eljöhet, drukkolhat – azt jelzi, hogy a színház nem szűken szakmai tér, az a közönségé is. Idén már ostromoltak az emberek azért, hogy beszélhessenek a Trafóban, ahol az átadást tartottuk.

A nyitási kísérletek hoztak eredményt?

Negatív folyamatokat látok, marginalizálódik a kritika. Ma befolyásos színházi emberek nyilatkozhatnak úgy, hogy a kritika nem csak nem fontos, de nem is része a színházi életnek, nem kell beengedni a színházakba, nem része a nézői befogadásnak. A magyar színházi élet az elmúlt három évben súlyosan átpolitizálódott, igaz, ez a folyamat már legalább tíz éve tart.

Mi a veszélye a kritika marginalizálódásának?

Akinek nincs tükre, az elvész, elmagányosodik, elvadul. Senki nem jelzi, hogy merre tart. Ma Magyarországon nem csak színikritika nem kell, általában a kritikára nincs szükség. Rosszul bírják az emberek, különösen érzékenyek a politikusok. A közmédiában is azt látjuk, nincsenek olyan terek, ahol egymást kritizálhatnánk, figyelnénk egymásra, ahol lenne párbeszéd. A kritika nem adja el az előadást, és nem riasztja el a nézőket. Segíti a produkciót. Gondoljuk el, milyen lenne, ha egy előadásról senki nem beszélne, milyen helyzetbe kerülnének az alkotók, hogyan dolgoznának tovább?

Milyen volt a díjazott évad?

Erre a kérdésre kritikusként tudok válaszolni. A céh szavazatai nagyon sok ember véleményét, ízlését közvetítik. Én úgy látom, hogy különös, történelmi évad van mögöttünk. Elsősorban a Nemzeti Színház körüli vitákra, indulatokra gondolok. A független színházakat érzékenyen érintette, hogy egyre kevesebb támogatást kapnak. A budapesti művészszínházak vékony jégen járnak, társadalmi érzékenységgel beszélnek úgy, hogy a közönség még megértse, de ne legyen annyira provokatív és kritikus, hogy a fenntartó menessze az igazgatót. Ez az évad pontosan leképezte a társadalmi folyamatokat. Sajnos vidéken és határon túl kevés előadást láttam, emiatt nem is szavaztam, nem tartottam volna etikusnak.

Melyek az esztétikai-színházi tendenciák?

Az egyik fontos területe a magyar színházi világnak a független társulatok teljesítménye, itt komoly értékek születnek. Olyan fajsúlyos előadások, amelyek bárhol versenyképesek a világban. 2013 tavaszán a Kritikus Céh fesztivált szervezett, hogy a külföldiek számára megmutassa a budapesti kő- és független színházakat, több mint százhúsz vendégünk érkezett, akik húsz előadást láthattak. Az látszott, hogy ami a független színház területén születik, az abszolút érdeklődésre tart számon. Nehéz tendenciákról beszélni, amikor benne vagyunk a folyamatokban, az látszik, hogy a budapesti művészszínházak gyakran választanak klasszikus szövegeket, hogy a jelenkorról beszéljenek. Az is látszik, hogy hiányzik az új magyar dráma. Nem születnek olyan szövegek, amelyek a mai világról szólnak. Nem véletlen, mert nehéz a mai körülményekről, állapotokról direkten beszélni. SpiróImposztorát nem lehet megírni 2013-ban, a szimbolizmus, a metaforikus világ nem működik, direktebb, konkrétabb kommunikációra van szükség. Nem véletlen, hogy Európában a dokumentarista színház virágzik. A zenés, szórakoztató darabok, azok, amelyek nagy költségvetésűek a nagyobb stáb, a zenekar miatt, nehezen jönnek létre. Elszegényedőben vannak a színházak, nagy terheket ró rájuk az állam. A könnyebb műfajok, nagyobb előadások jönnek létre nehezebben.

Három erdélyi jelölt is volt, mi jön át hozzánk ebből a szakmai figyelemből?

Az, hogy erdélyi színész, Bányai Kelemen Barna kaphat díjat, az izgalmas és nagyszerű. Hogy egy erdélyi drámaíró, Székely Csaba, az meglepő. A darabjaira azért irányul nagy figyelem, mert jól megírtak, s új erdélyi nézőpontot képviselnek. A színházi zenei jelölése Boros Csabának nagyon fontos. A színházi zenét általában nem szoktuk észrevenni, csak akkor, ha nem jó. Ez a zenei kategória néhány éve született, s remélem, továbbra is figyelem irányul rá. Az, hogy mi megy át Erdélybe a mi munkánkból, nem látszik, bár Gáspárik Attila az idei évadra is kedvesen invitált bennünket. Jelentős erőfeszítéseket kell tennünk, hogy a magyar színház valóban látható legyen Szombathelytől Sepsiszentgyörgyig.

Fotók: Puska Judit (Színházi Kritikusok Céhe)

A Kritikus Céh díjazottai a 2012-2013-as évadban Életműdíjas: Zsámbéki Gábor Legjobb új magyar dráma: Székely Csaba Bányavakság A legjobb előadás: A nép ellenége.Katona József Színház, rendező Zsámbéki Gábor A legjobb rendezés:Angyalok Amerikában. Nemzeti Színház, rendező Andrei Şerban A legjobb zenés, szórakoztató színház: Liliomfi, Örkény Színház, rendező Mohácsi János A legjobb független színházi előadás: A Dohány utcai seriff. Füge Produkció-Kaposvári Egyetem, rendező Mohácsi János A legjobb ifjúsági és gyerekelőadás: Semmi. Budapest Bábszínház, rendező Hoffer Károly Legjobb női főszereplő, megosztva: Csákányi Eszter (42. hét Pintér Béla és Társulata); Eszenyi Enikő (Jóembert keresünk. Vígszínház) Legjobb férfi főszereplő: Stohl András (Mephisto, Nemzeti Színház) Legjobb női mellékszereplő: Tenki Réka (Sirály, Nemzeti Színház) Legjobb férfi mellékszereplő: Bányai Kelemen Barna (Bányavakság, Yorick Stúdió – Marovásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat ) Legjobb díszlet: Angyalok Amerikában, Nemzeti Színház, tervező Izsák Lili Legjobb jelmez: Liliomfi, Örkény Színház, tervező Remete Kriszta Legjobb színházi zene: A dohány utcai seriff. Füge Produkció-Kaposvári Egyetem, zeneszerző Kovács Márton A legígéretesebb pályakezdő: Tasnádi Bence, Katona József Színház Különdíj: Orlai Tibor producer

Istók Anna: Vonatok

Állunk a vasúti felüljárón és várjuk a tíznegyvenes hatvani személyt. Ez ilyenkor a legjobb időszak, elmegy a Sajó, jön-megy a csillogóan piros szuper személyvonat, ami enyhén futurisztikus látványt nyújt ebben az elkoszolt környezetben. Aztán többnyire végignézzük egy hév becsoszogását is a végállomásra, s ha szerencsénk van, tehervonat is jár alattunk még ebéd előtt. Fúj a szél fent a hídon, melynek korábbi vidéki traktorzöld színét pár éve rozsdásbeton árnyalatra festették. Amióta az eszemet tudom, ez a két szín váltakozik rendszeresen a mi felüljárónkon, mely ugyanolyan szervesen tartozik életemhez, akár a vonatok. Tíz éves koromig hallgattam ablakunkból a megnyugtató zakatolást, riadtam fel minden éjjel menetrendszerűen, mikor az utolsó szerelvény is elment, és csönd borult a sínek mellett terpeszkedő lakótelepre. Emlékeim között a vonatok, vonatutak és a pályaudvarok olyan rendszeres szereplők, mint a sorompók a sínek mentén. Gyerekkoromban nem volt autónk, mint ahogy akkoriban senkinek sem, üresek voltak a parkolók, lehetett nyugodtan gumizni a szomszéd Zsuzsival és a testvéremmel, meg vasport gyűjteni mágnessel az összegyűlt porban, ami a kedvenc időtöltésem volt, szóval vonattal jártunk mindenhová. Nyaralni is persze, mint amikor Gyulára kellett nagyapámmal kettesben elutaznom, mert nagyanyám lábát törte.

– Hogy jutott ilyesmi az eszébe, anyu?

Áll anyám a kórházi ágy mellett a honvédban egy hatágyas kórteremben. Jólesően hűvös van, hatalmas platánok veszik körbe a traumatológiát, nagyanyámról mégis csurog a víz, ahogy megpróbálja anyám rosszalló tekintete előtt minél kisebbre összehúzni magát, de hiába egy defektesre tört sarokcsont gipszét nem lehet láthatatlanná tenni. Kettejük viszonyában már gyerekfejjel is érezhető volt a disszonancia, ahogy anyám, a legidősebb gyerek eljátssza a családfőt, s nagyanyám egy rakoncátlan gyerek szerepében lapul előtte, ha rosszat tesz. 

– Csak anyádnak ne szólj – mondja nekem cinkosan nagyanyám s felmászik a cseresznyefa tetejére az elérhetetlennek tűnő gyümölcsért. – Anyu benned megbízik – mondja évekkel később anyám s tekintetében egyszerre villan fel gúny és némi irigység.

Szinte pánik fog el a huzatban langyosan suhogó kórházi függönyök árnyékában, mikor meghallom, hogy a nyaralást mégis megejtjük: nagyanyám nélkül ugyan, kellett neki felmásznia indulás előtt 1 nappal arra a kurva fára. Anyám számol és intézkedik, utasít, szervez és telefonál, s a végén elindul a csabai gyors velem és nagyapámmal, a fülkében még ketten ülnek. Hogy mit fogok csinálni 13 évesen a folyton hallgató nagyapámmal, aki már éppen matuzsálemi korban van – lehetett vagy 60 éves – arról fogalmam sincs, beszélgetni sokat biztos nem fogunk. Sutának érzem magam, a fiúsan rövidre vágott hajam, zavar a szemben ülők kíváncsi tekintete, könyvet veszek elő, valami Rejtőt, kinek volt ez az ötlete, egyedül küldeni nyaralni a nagyszülőkkel, Nagytesó nélkül. – Messzire mennek? – kérdezi a kövérkés asszonyság teli szájjal. Alig pár perce indult el a vonat, de az asszony máris ennivalót vesz elő útitáskájából és elégedetten falni kezd. Mellette ülő kamasz fia tiltakozva rázza a fejét, inkább a rendező pályaudvart nézegeti, ahogy lassan zakatolunk ki a fővárosból.

Nagyapám halkan hümment egyet, én ugyan megmondhatnám annak a nőnek szemben, hogy hiába strapálja magát, nagyapám még jobb napokon se beszél többet három szónál, nem azért mert nincs mondanivalója, hanem mert egyrészt megszokta, hogy mindig nagyanyám beszél, másrészt mert nem szeret beszélni. Annál inkább hallgatni. Figyelmesen, teljes szeretettel, értően. Évekkel később, hirtelen jött halála után pár hónappal, mikor még mindenki dermedt volt a meglepetéstől, hogy egy egészséges 69 éves ember favágás közben meghalt, megállt a szíve, mert nem vigyázott magára, ez ugyanolyan jellemző volt rá, mint az, hogy sose szeretett sehonnan elkésni, vagy az örökös szótlansága, Gyula bátyánk mondta ki frappánsan, gyerekkori komája: 

– Hiányzik Árpád hallgatása.

Szemben az asszony nem tud semmit nagyapám korai haláláról, amiről amúgy még mi sem, sem pedig arról, hogy nem jó alanyt választott magának, de hiába, az út hosszú, a gyors lassú s végül kitartó faggatódzás után megtudja: nyaralni megyünk. Ahogy megkapja a végszót máris áradozva mesélni kezd saját útjáról, rokonaikról, akiket látogattak, fiáról, aki mellette ül, lányáról, aki nem. Nagyapám udvariasan hallgat, bólogat néha, de meg nem szólal, közbe nem kérdez. Az asszony beszéde lassan elhal, neki is unalmas az egyoldalú párbeszéd. Taktikát vált, engem vesz célba, hátha belőlem többet tud kihúzni. Felém int a szemével, s újra nagyapámhoz fordul.

– Az unokája? 

Bólintás a válasz, de ezt már ismeri az asszony, nem hagyja annyiban. 

– Milyen tudós kisfiú lehet, hogy ennyit olvas – mondja.

Csattognak a kerekek, ütemesen dübben a sebes vonat, ahogy áthalad a kereszteződésen. A kisfiam, a legkisebb, aki a három közül egyedül hasonlít rám, integet neki: Szia, pápá Gordon, mert az aligkétévesnek Gordon minden vonat. Olyan gyűjtőnév ez a bugyuta mesefilmből, mint a többieknek volt a kacibogár, aki minden repülő, mászó szúró, zümmögő rovar anyja, vagy tattó, mint az útépítő gépek általános neve. Gordon elsuhan s mi mehetnénk végre tovább a felüljáróról, ha nem állítana meg egy régi ismerős anyuka, mellette gyerek, s immáron összesen 4 kiskorú várakozik ránk felnőttekre, míg kibeszéljük magunkat. 

Gyorsan repkednek a témák, többnyire a gyereknevelésről fecserészünk, melyikkel mi a baj, hogy kell kezelni, kihez kell fordulni. Ez bepisil, az nem engedelmes, a harmadiknak nincs barátja. A gyerekek udvariasan tűrik, hogy ügyes-bajos dolgaik elborzasszák a másik anyukáját. Mikor végre elköszönünk egymástól, s továbbindulunk, egy pillanatra meg kell ismét állnom, mert belém nyilall egy régi emlék: az a vonatút nagyapámmal, s az érzés, ami akkor elfogott, hogy valaki: egy idegen rólam merészel beszélni egy rokonommal, a várakozás, ahogy nagyapámra nézek, javítaná ki a rövidlátó kövérkés asszonyt már végre, akinek a fia szégyentelenül vihog az anyján, mert nem vette észre a rövid haj alatt kibontakozó nőiség első jeleit, de nagyapám csak bólint egyet, s ezzel az utolsó némasággal végre a nőbe fojtja a szót, aki többet nem szól hozzánk az úton.

Nagyapám azóta az Úristen mellett szolgál néma bölcsességével, s míg leráncigálom a babakocsit a lépcsőkön, az jár a fejemben, mi lett volna akkor ott, a Budapest Gyula között zakatoló vonaton, ha én, meg a szemközt ülő asszonyság fia egyszerre csak elkezdtünk volna egymással kvaterkázni, mint a felnőttek valahogy így:

– Milyen sokat beszél ez a nő, mindig ilyen?

– Sajnos, de úgy látom a te nagyapád pont az ellenkezője.

– Hát igen, ez azért valamivel jobb. És mondd, mitől ilyen kövér az anyukád? Nem mozog eleget? 

– Á, csak szereti a hasát, pedig ebben a korban ez nem egészséges.

És így tovább.

Furcsák a felnőttek.

Azt hiszik, nekik mindent szabad.

Pedig nagyapám tudta, hogy bölcsebb néha hallgatni.

Benedek Elek Mesemondóverseny Csíkmadarason

http://www.maszol.ro/index.php/kultura/13088-benedek-elek-mesemondoverseny-csikmadarason#sthash.PmH3AOEq.dpuf

2013. május 30. csütörtök, 16:48 Bálint Csilla

Idén IX. alkalommal szervezte meg a csíkmadarasi Alma Mater Egyesület és a Kiss Ferenc Általános Iskola pedagógusközössége a Benedek Elek Mesemondóverseny Csík körzeti szakaszát.

A versenyre Csíkszentdomokos, Csíkszenttamás, Csíkdánfalva, Csíkmadaras, Csíkrákos, Csíkszentimre, Csíkszentsimon iskoláiból, valamint Csíkszereda három iskolaközpontjából érkeztek mesemondók, összesen 24-en, 13 tanuló az I-IV., valamint 11 tanuló az V-VIII. osztályból. A Communitas Alapítvány jóvoltából minden résztvevőnek jutott ajándékköny.

„Mesét mondani azért jó, mert a mese felidézi a régi emlékeket. Minden évben sok új, szebbnél szebb mesével gazdagodunk” – mondja Péter Alexandra, aki már rutinos mesemondó, több alkalommal is megnyerte a versenyt, sőt, a verseny országos szakaszáról is hozott haza már díjat.

Helyezések:

I-II osztály:

I helyezett: Süket Bálint, II. osztály, Petőfi Sándor Iskolaközpont, Csíkdánfalva

II. helyezett: Kopi Alfonz, I. osztály, Endes József Általános Iskola, Csíkszentsimon, valamint Albert Emília, II. Osztály, Petőfi Sándor Iskolaközpont, Csíkdánfalva

III. helyezett: Sándor Mónika, II. osály, Kiss Ferenc Általános Iskola, Csíkmadaras

III-IV. osztály:

I. helyezett: Székely Edvin, III. osztály, Márton Áron Iskola Csíkszentdomokos

II. helyezett: Mátyás András, IV. osztály, József Attila Általános Iskola, Csíkszereda, valamint Bogács Amanda, IV. osztály, Bálint Vilmos Általános Iskola Csíkszenttamás

III. helyezett Süket Tamás, III. osztály, Petőfi Sándor Iskolaközpont, Csíkdánfalva

Dicséret: Antal Blanka, IV. osztály, Kiss Ferenc Általános Iskola, Csíkmadaras, valamint Both Ákos, III. osztály, Cserei Mihály Általános Iskola, Csíkrákos

V-VIII. osztály:

I. helyezett: Péter Alexandra, V. osztály, Kiss Ferenc Általános Iskola, Csíkmadaras

II. helyezett:Elekes Csanád, VI. osztály, Nagy István Művészeti Líceum, Csíkszereda

III. helyezett: András Ákos, Endes József Általános Iskola, Csíkszentsimon, valamint Sándor Orsolya, V. osztály, Kiss Ferenc Általános Iskola, Csíkmadaras

Dicséret: Bajkó-Péter Modeszt, VI. osztály, József Attila Általános Iskola, Csíkszereda, Geréd Ákos, V. osztály, Kiss Ferenc Általános Iskola, Csíkmadaras, valamint Kacsó Tímea, V. osztály, Nagy Imre Általános Iskola, Csíkszereda.

Továbbjutók a Kriza János Mese- és Balladamondó Verseny országos szakaszára:

Székely Edvin, III. osztály, Márton Áron Iskola Csíkszentdomokos és Péter Alexandra, V. osztály, Kiss Ferenc Általános Iskola, Csíkmadaras

Zsűritagok: Antal Rozália, Nagy István Művészeti Líceum, Csíkszereda

Bogács Nóra-Ágnes, József Attila Általános Iskola, Csíkszereda

Császár Ildikó, Zöld Péter Általános Iskola, Madéfalva

Magyar előadások a Galactoria fesztiválon

http://www.maszol.ro/index.php/kultura/13106-magyar-eloadasok-a-galactoria-fesztivalon

http://www.maszol.ro/index.php/kultura/13106-magyar-eloadasok-a-galactoria-fesztivalon#sthash.GQ3pHjAA.dpuf

2013. május 31. péntek, 10:36 maszol/TOMAKI

Szombaton veszi kezdetét a kolozsvári Színház és Televízió Kar végzős hallgatóinak 10 napon át tartó fesztiválja, a GALACTORIA, mely idén ünnepli 10. kiadását. A fesztiválon színielőadásokat, egyéni esteket lehet megtekinteni, ugyanakkor a végzős színészhallgatók és tanáraik háromévnyi munkájának eredményét egy, erre az alkalomra felavatott kiállítás is bemutatja. 

A magyar tagozat előadásai a Kar központi épületében (Farkas / Kogalniceanu utca 4.), illetve a Bölcsészkar Radu Stanca Stúdiójában (Horea út) lesznek láthatóak.

Idén a végzős magyar színészhallgatók (osztályvezető: Szilágyi-Palkó Csaba) a következő előadásokat mutatják be a nagyközönségnek:

Szombat, június 1.: 

Egyéni estek bemutatói – a Farkas utcai HARAG GYÖRGY STÚDIÓ-ban

19.00: Konyhatündék (Rácz Endre estje) / 20.00: 70 kg (Borsos Júlia estje) / 20.45: Psyché (Vass Zsuzsanna estje, km. Bocsárdi Magor)

Vasárnap, június 2.:

11.00: 4 méter maci ( Csokán Raul és Ferencz Nándor gyerekelőadása, rendező: Palocsay Kisó Kata) – az Egyetem udvarán (Farkas u.4.)

19.00: Tersánszky-Örkény: Kakuk Marci (vígjáték 2 részben, rendezte Szilágyi-Palkó Csaba) – Radu Stanca Stúdió (Horea út) – a nagysikerű előadást számos fesztiválszereplés után most utoljára lehet megtekinteni.

Hétfő, június 3.:

16.00 és 19.00: A hatodik hét (vidám zenés varieté a hallgatók improvizációi alapján – csak 16 éven felülieknek!) – Radu Stanca Stúdió – a délutáni előadást közkívánatra tűzték műsorra.

Kedd, június 4. – Egyéni estek bemutatói – a Farkas utcai épületben: Maican Stúdió

19.00: Frank (Csokán Raul estje)

20.00: Egy nap (Ferencz Nándor estje)

21.00: ? (Sebestyén Hunor estje)

Szerda, június 5. – a Puck Bábszínházban:

11.00: P. (magyar nyelvű bábelőadás – rendezte Palocsay Kisó Kata), majd 12.00 órától ugyanaz az előadás román nyelven is.

A programról és a fesztiválról bővebben: facebook.com/galactoria.fest és galactoria.ro

Az előadásokra a belépés ingyenes.

Kezdődik a Sorompók nélkül színházi fesztivál

http://www.maszol.ro/index.php/kultura/12833-kezdodik-a-sorompok-nelkul-szinhazi-fesztival

2013. május 24. Sike Lajos

Hetedik alkalommal rendezik meg Szatmárnémetiben a Sorompók Nélkül nemzetközi színházi fesztivált. A ma, pénteken kezdődő és június 2-ig tartó, tíznapos találkozón harmincnál több előadást tartanak, elsősorban az Északi Színház felújítás előtt álló nagytermében, a hozzá közel lévő studió-teremben, valamint az új főtéri szakszervezetek művelődési házában, ahová a következő két-három évre a renoválás alá vont eredeti színházépületből költözik a két szatmári együttes.

A most kezdődő fesztivál egyik házigazdája, Bessenyei István, a Harag György Társulat igazgatója arról tájékoztatott, hogy több jó magyar előadást is láthat a nagyérdemű, hisz elfogadta a meghívást a debreceni, nyíregyházi, beregszászi, csíkszeredai társulat.

Szatmáron lesz a vásárhelyi színművészetisek csapata is, mely két stúdió-előadást is tart. A helyiek szintén „ki akarnak tenni magukért”, nyilatkozták a szervezők.

A román színjátszást, egyebek közt, a híres bukaresti Odeon Színház, a Piatra-Neamti-i és a petrozsényi színház képviseli. Több rendezői irányzat ismert képviselője előadásának tapsolhat a közönség. Mint például Bocsárdi László, Sorin Militaru, Keresztes Attila, nem beszélve a világ egyik legjobb rendezőjének tartott Silviu Purcărete-ről, akinek szintén bemutatják egyik produkcióját.

Mario Vargas Llosa: „Sokkal jobb lenne a világ, ha az irodalom mindenhova eljuthatna”

http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/90445

2013. május 24. FERENCZ ZSOLT

„Nem adhatjuk fel, a történelmet ugyanis mi alakítjuk” – ROHONYI D. IVÁN

Emberi létszükséglet az irodalom és a fikció; lehetőséget teremt arra, hogy kitöltsük az űrt, amely két különböző pólus között tátong.

A világhoz képest, amelyben élünk, ezeregy más világot tapasztalhatunk meg általa – magyarázta Mario Vargas Llosa azon a keddi találkozón, amelyen mintegy kétezren gyűltek össze tiszteletére a BBTE Bölcsészkarán. A Nobel-díjas perui író és az ördög ügyvédjének bőrébe bújt Gabriel Liiceanu, a Humanitas Könyvkiadó igazgatójának beszélgetését az Eminescu-teremben követhették az idejében érkezők, mások az egyetem Shakespeare-termében és az udvaron, kivetítőről nézték végig az izgalmas dialógust. Mario Vargas Llosa kifejtette: az irodalom mellett napjainkban sok más műfaj igyekszik kiszolgálni a más életek megtapasztalásának igényét, így például a filmek és a szappanoperák is. Az irodalmat azonban semmi más nem képes helyettesíteni: míg a televízió előtt ülve vagy a mozivásznat bámulva az ember csupán passzív befogadó lehet, olvasás közben aktív részesévé válik a folyamatnak, képzelőereje, érzékenysége révén különböző világokat hozhat létre önmaga számára.

Kik azok, akik részesei lehetnek a csodának? Avagy: van-e egyáltalán létjogosultsága ennek az izgalmas élményeket kínáló lehetőségnek, az irodalomnak egy olyan világban, amelyben csak egy szűk réteg, „egy kisebb klub” él az olvasás nyújtotta élményekkel? Gabriel Liiceanu példákkal illusztrálta felvetését: Romániában csupán 1 millióan olvasnak 6 vagy annál több könyvet évente, egy kilencvenes évekbeli felmérés szerint pedig a spanyol társadalom fele egyetlen kötetet sem olvasott életében. Ilyenként az sem meglepő Liiceanu szerint, hogy az emberek inkább a földi manna után vágyakoznak, a kultúra által kínált égi kenyér iránt pedig csak nagyon kevesen érdeklődnek. – Közben pedig összeomlani látszik az értékrendszer, amelyben felnőttünk. Ha úgy érezzük, hogy történelmi fordulóponthoz érkeztünk, mindez azért van, mert az értékek, amelyekben egy életen át hittünk, veszítenek egyetemes érvényességükből – hangsúlyozta a perui író köteteit román nyelven megjelentető Humanitas Könyvkiadó igazgatója.

– Nem vagyok ennyire pesszimista. Tény, hogy ugyanakkor optimista sem tudok lenni, viszont több ok szól inkább a derűlátás mellett jelen pillanatban – válaszolta a Nobel-díjas szerző, hozzáfűzve: ha visszatekintünk a múltba, azt láthatjuk, hogy egy-két kivétellel valamennyi zsarnoki rendszer megbukott, s főként azért, mert képtelen volt megfelelően reagálni az emberek igényeire. Napjaink tökéletlen demokráciái közepette sem a legrózsásabb a helyzet, azonban van remény: mint mondta, nem adhatjuk fel, a történelmet ugyanis mi alakítjuk. – Az emberiség elég nagy hányada él az irodalmi fikció nélkül, s azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, leginkább emiatt megy rosszul a soruk. Sokkal jobb lenne a világ, ha az irodalom mindenhova eljuthatna – állapította meg Llosa. Az elnyomó rendszerekkel, a dogmákkal és a nacionalizmusokkal ellentétben – amelyek megakadályozták az egyénként való létezést és az egyéniség fejlődését, alsó- és felsőbbrendű kategóriák közé „csoportosítva” az embereket – az irodalom és a fikció felébreszti az ember kritikai érzékét, s hirdeti az egyenlőséget, mindenféle megkülönböztetést elutasítva. Ilyenként csak az irodalom képes megvédeni az embereket a rájuk leselkedő veszélyektől.

A beszélgetőpartnerével szemben jócskán optimista perui író azt is elárulta a találkozó alatt, hogy szeptemberben legújabb regényének román fordítása jelenik meg, Eroul discret címmel. – A regény története Peruban játszódik, amely az utóbbi 14 évben rengeteget fejlődött. Ma ugyan tökéletlen, ám működőképes az ország demokráciája. Főhőse vállalkozásba kezd, s mindaddig siker övezi a tevékenységét, amíg egy napon levelet nem kap a maffiától: törlesztenie kell adósságát. Hogy ki nyer, ő vagy a maffia? Ez kiderül majd a kötetből – mondta Mario Vargas Llosa.

Elhunyt Mátyás Irén, a Zsámbéki Színházi Bázis igazgatója

http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/90397;jsessionid=3A2F0D5D8BE04500DDC0851040C5F6F5

2013. május 23. 

 Elhunyt Mátyás Irén, a Zsámbéki Színházi Bázis igazgatója, az alkotót életének 61. évében, hosszú betegség után kedden délelőtt érte a halál – olvasható a bázis által az MTI-hez juttatott közleményben.

Az összegzés felidézi, hogy Mátyás Irén férjével, Bicskei Gáborral 1983-ban hozta létre a Zsámbéki Szombatok kulturális fesztiválsorozatot, amely 1995-től hivatalos nyári színházként működött.

Nevéhez fűződik az évente megrendezendő határon túli és hazai amatőrszínjátszók fesztiválsorozatának megszervezése, a magyar és román színházművészek rendszeres közös alkotóműhelyének megteremtése és a határon túli amatőr rendezőképző kurzusok szervezése. Mátyás Irén alapítója és létrehozója volt a Zsámbéki Színházi és Művészeti Bázis és Légvédelmi Múzeumnak. Az idei lesz a Zsámbéki Színházi Bázis 30. évada.

Mátyás Irén munkásságát több díjjal is elismerték, az idei színházi világnapon vehette át a Szabadtéri Színpadok Szövetsége által odaítélt Amfiteátrum-díjat.

Rendkívüli Carmen-előadás a Kolozsvári Magyar Operában

http://www.maszol.ro/index.php/kultura/12663-rendkivuli-carmen-eloadas-a-kolozsvari-magyar-operaban#sthash.jIAr5g2P.dpuf

2013. május 21. kedd, 08:43 maszol/közlemény

2013 május 23-án, csütörtökön este fél héttől tűzte műsorra Georges Bizet CARMEN című operáját a Kolozsvári Magyar Opera. Don José szerepében a nagyközönség Nyári Zoltánt, a budapesti Magyar Állami Operaház tenorját láthatja-hallhatja.

A Jászai Mari-díjas, valamint a Mezzo Operafesztivál (2009) nyerteseként is ismert művész igazi világjáró, hiszen már turnézott Távol-Keleten, Japánban, az Amerikai Egyesült Államokban is; most Kolozsvárra érkezik. 

A Ionel Pantea által rendezett, francia nyelvű előadást magyar felirattal tekinthetik meg. Vezényel Horváth József; címszerepben: Veress Orsolya; további szerepekben fellép: Fülöp Márton, Egyed Apollónia, Szilágyi János, Bardon Tony, Kovács Ferenc, Covacinschi Yolanda, Balázs Barbara és Gergely Arnold. Közreműködik a Kolozsvári Magyar Opera ének- zene- és balettkara, valamint a Junior Vip Gyerekkar.

Optimista gondolatok Mario Vargas Llosától

http://www.maszol.ro/index.php/kultura/12703-optimista-gondolatok-mario-vargas-llosatol#sthash.GTkuZwMS.dpuf

2013. május 21. kedd, 18:29 T. Koós Imola

„Tudnánk-e élni a fikcióba menekülés nélkül?” – ez volt az alapkérdés, amit a keddi, kolozsvári beszélgetésen tett fel Gabriel Liiceanu. A válasz természetesen: nem. Hogy miért nem tudnánk, és miért nincs ok nagyon sötét borúlátásra, azt fejtette ki a Bölcsészkar Eminescu termében zsúfolódó hallgatóság előtt Mario Vargas Llosa.

fotók: T. Koós Imola

A perui, Nobel-díjas író harmadik napja tartja lázban Kolozsvár kulturális életét, miután vasárnap saját darabjának szereplőjévé vált a Nemzeti Színházban, hétfőn pedig átvette a Babes-Bolyai Tudományegyetem díszdoktori kitüntetését.

A keddi beszélgetést az egyetem vezetősége egy kishitű pillanatában a Bölcsészkar Eminescu termébe tervezte, de mivel már másfél órával a kezdés előtt kiderült, hogy az érdeklődők fele se fog ide beférni, a hallgatóság egy részét a Shakespeare terembe, illetve az udvarra terelték, ahol élő közvetítés segítségével lehetett végigkövetni. Az Eminescu teremben így sem lehetett egy tűt a földre ejteni – Gabriel Liiceanu beszélgetése Mario Vargas Llosával az egyetem életének egyik mérföldköve, ahogy Corin Braga dékán is megjegyezte, természetes, hogy se diák, se tanár nem akart lemaradni róla.

Soha nem látott tömeg a Bölcsészkar Eminescu termében. Ahol a legnagyobb a népsűrűség, ott dedikál Mario Vargas Llosa

A fikció nélkül az ember soha nem hagyta volna el a barlangot, vallja Llosa, aki szerint senki, egyetlen ember se elégszik meg a saját életével: száz és száz másik életet akar megélni, és ehhez a fikcióra, az irodalomra van szüksége. A literatúrán kívül azonban ma már egy sor más műfaj is kielégíti a fikció, a „más életek megélése” iránti igényünket, mondta Liiceanu: a film, a szappanoperák, az internet. Mitől olyan becses mégis pont az irodalom?

Valóban sokféle eszköz áll manapság rendelkezésünkre, de az irodalmat egyik sem tudja helyettesíteni, jött Mario Vargas Llosa válasza. A tévé, számítógép vagy mozivászon előtt ülve ugyanis csak passzív befogadó vagyok, amikor viszont olvasok, képzelőerőm, érzékenységem, értékrendszerem révén a folyamat aktív részesévé válok: a szavakat képekké alakítom. Minden olvasmány egyedi attól függően, hogy ki olvassa, így aztán számtalan Don Quijote, Moby Dick vagy Bovaryné van. Ezért van nagyobb társadalmi hatása az irodalomnak, mint a képzelet másfajta termékeinek, véli az író.

Liiceanu: olvasók klubja versus nem olvasó tömegek

Romániában mindössze egymillió azoknak a száma, akik évente 6 vagy annál több könyvet olvasnak. Ugyanez a helyzet a világ többi részén is. „A történelem az analfabetizmus története, világunk egy irodalom nélküli világ. Statisztikailag az emberiségnek már nincs szüksége a kultúra kenyerére” – borongott Liiceanu, megtoldva gondolatmenetét azzal, hogy a könyvfogyasztók valójában egy klub tagjai, egy maroknyi ember a tévénézők, számítógépen játszók, youtube-ozók tengerében.

Mario Vargas Llosa azonban nem volt hajlandó közösséget vállalni ezzel a pesszimista látásmóddal. „Nem kell fatalitásként kezelni ezt a jelenséget, mert a történelmet mi írjuk. Minél többen fognak az irodalom felé fordulni, annál jobb lesz a világ” – billentette vissza a hangulat mérlegét az élő klasszikus.

Valóságshow-k és szappanoperák, az emberi gondolkodás elsilányítói

Az ember fikció iránti igényét tehát legmagasabb szinten az irodalom, az olvasás révén elégítheti ki, alacsonyabb szinten pedig a szappanoperák, vagy – ami Llosa szerint még ennél is rosszabb – valóságshow-k révén. Ez utóbbiak csak elaltatják az ember kritikai érzékét, az élet beszűkített kis szeletét mutatják be. Igazából a hatalom eszközei, arra akarnak kényszeríteni, hogy elfogadjuk a társadalmi jelenségeket anélkül, hogy megkérdőjeleznénk őket: kontrollálják, konformizmusra nevelik az embert.

„Ezek mögött a leegyszerűsített fikciók mögött bújnak meg a fajelméletek, dogmák, nacionalizmusok, mindazok az elméletek, amelyek felsőbbrendű és alsóbbrendű kategóriákba zárják az embereket. Ezzel szemben a nagybetűs irodalom az egyenlőséget teremti meg, soha nem támasztana alá olyanfajta diszkriminációt, ami az emberek lemészárlásához vezet” – jelentette ki a perui író.

Az irodalom a kritikai szellemet erősíti, ezért tartotta ellenségének, ezért próbálja cenzúrával kordában tartani a történelem valamennyi totalitárius rendszere. Az olvasásban a lázadás, az engedelmesség megtagadásának veszélye rejlik.

A szó mint az erotika eszköze

Romeó azon a bizonyos bálon a szavak erejével csábította el Júliát. A szó tehát az erotika eszköze, az erotika és a szerelem pedig kulturális termék. A testi vonzalom humanizált, tehát kreatív, érzékeny, művészi változata, vallja Llosa.

Persze, még a civilizált társadalmakban is vannak, akik nem erotikát, hanem egyszerűen csak szexet akarnak. Az erotika, akárcsak az irodalom, egy kisebbség tudásanyaga és produktuma – a többségnek pedig lehetősége van szabadon választani, hogy elfogadja-e ezt, vagy elutasítja. „Még akkor is, ha az olvasás csak a kisebbségé, óriási hatással lehet az egész közösségre” – állítja Llosa, hozzátéve, hogy a nácik és a kommunisták egyformán arra törekedtek, hogy visszakényszerítsék az egyént az arctalan, homogén közösségbe, a törzsbe, ahol nem lehet szó önálló gondolkodásról.

Egy szabad társadalomban nem mindenki éli meg egyformán a szabadságát. Vannak, akik a törzshöz tartozást választják: a szabadságvágy egyénenként eltérő, ugyanúgy, ahogy a szeretkezés módja is egyénenként más és más – tért vissza még egyszer a latinamerikai író egyik kedvenc témájához.

Egyetemes értékek: most akkor baj van vagy nincs baj?

Egy elfáradt, öreg és rosszkedvű Európa találkozása egy fiatal, lendületes és bizakodó Dél-Amerikával: ilyennek tűnt egy adott pillanatban Gabriel Liiceanu és Mario Vargas Llosa vitája. Mert míg az előbbi az egyetemes emberi értékek eltűnését, afféle morális világvégét vázolt fel, addig a perui derűsen jelentette ki, hogy mindent összevetve, az iránytű a normalitás felé mutat. „Amikor én fiatal voltam – mondta a 77 éves Llosa – minden arra utalt, hogy rossz irányba megy a világ. Mindenhol diktatúrák, kommunizmus, katonai zsarnokságok. De a kommunizmus összeomlott, és azért omlott össze, mert képtelen volt kielégíteni az emberi szükségleteket. Még két példa maradt a zsarnokságra, Észak-Korea és Kuba, de azt hiszem már senki nem képzeli azt, hogy ez a két rendszer képviseli az emberiség jövőjét. A legmegátalkodottabb ellenség: a kommunizmus megtört.”

Ugyanakkor elismerte: az értékek tényleg veszélyben vannak, és ennek a korrupció a legnyilvánvalóbb jele. „A 18-19-ik században , a liberalizmus megjelenésekor hittek benne, hogy a vallás értékeit a kultúra értékeivel lehet helyettesíteni. De ez nem így történt. A transzendenciában való hit elvesztése űrt hagyott az emberekben” – magyarázta az író, aki szerint ezt követően a kapitalizmussal együtt jött az értékek elsatnyulása, a kapzsiság és a gyávaság. Mario Vargas Llosa fontosnak tartotta leszögezni, ő maga nem gyakorló vallásos, de véleménye szerint a vallás az élet értelmének biztonságát adja meg. Az emberi társadalom nagy kihívása most éppen ez: kreatív választ adni a spiritualitás igényére, és ezt nem lehet leválasztani a vallástól.

A diszkrét hős: Llosa legújabb regénye

Befejezésként a perui író legújabb regényéről, A diszkrét hős munkacímet viselő könyvről beszélt, amely a „tökéletlen demokráciában”, azaz Peruban, annak is egy vidéki településén játszódik. Főhőse vállalkozásba kezd és minden jó megy mindaddig, amíg meg nem jelenik a maffia... „Ismerve a szerző gondolkodását, nem a maffia fog győzni” – vélte Liiceanu, „hisz Mario Vargas Llosa azt vallja, az irodalom kötszer a sebeinkre.”

Új szintre emeljük az ajándékozás örömét!

http://www.gymk.ro/kulturkartya.html

Ajánljuk 8 és 150 éves kor közöttieknek, születésnapi, névnapi, ballagási, kicsengetési, anyák napi, évzárós ajándéknak.

Ajándékozz kultúrát! mottóval indította útjára a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ a Gyergyói-medence új kultúrtermékét, a Kultúrkártyát.

Szándékunk, hogy ezzel a kártyával egy új szintre emeljük az ajándékozás örömét. A Kultúrkártya által ugyanis egy olyan élmény alapú ajándékcsomagot teremtünk, mely az érzelmi és mentális igényességre érzékeny városközösség körében hatékonyan veszi fel a versenyt az idegen és személytelen globalizált ajándéktermékekkel szemben.

A kultúrkártya kínálata

A Kultúrkártya ára 55 lej, kezdő értéke 60 lej. A Kultúrkártya kizárólag a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ saját rendezvényein használható fel (a bővülő Partnerlista a www.gymk.ro/kulturkartya weboldalon követhető). 

A Kultúrkártya a 2013-as évben érvényes.

Kedvezmények:

- Kedvezményes belépés a Művelődési Központ által szervezett eseményekre, előadástól függően

- A kedvezményt nyújtó társintézmények és partnerek listája a következő webcímen érhető el: www.gymk.ro/kulturkartya. A lista folyamatosan bővül.

- A kedvezmények a 2013-as évben érvényesek, a felhasznált összegtől függetlenül.

Bővebb információk: http://gymk.ro/kulturkartya vagy a 0266-361.992, 0742-215.503 -as telefonszámokon.

Kolozsvári vendégjátékok a Vígszínházban

http://www.maszol.ro/index.php/kultura/12612-kolozsvari-vendegjatekok-a-vigszinhazban#sthash.nK9jSYlN.dpuf

2013. május 19. maszol/MTI

A Kolozsvári Állami Magyar Színház vendégjátékait tekintheti meg a budapesti Vígszínház közönsége: május 29-én Tompa Gábor társulatának két előadását is láthatja a közönség a Pesti Színházban és a Házi Színpadon.

A Pesti Színházban Tompa Gábor rendezését, a Caragiale nyomán készült, erős politikai aktualitású, jazz-zenével kísért Leonida Gem Session című előadást játsszák, a Házi Színpadon pedig Visky András Londonban is sikerrel bemutatott kétszereplős drámája, a Megöltem az anyámat látható.

A Ion Luca Caragiale nyomán készült Leonida Gem Session című előadást 2012. szeptemberében mutatták be. Tompa Gábor és Visky András színpadi változata Seprődi Kiss Attila fordításának felhasználásával készült. Az előadásban Hatházi András, Bogdán Zsolt, Bács Miklós, Viola Gábor, Farkas Loránd, Balla Szabolcs, Laczkó Vass Róbert és Panek Kati játszik. A produkció díszlet- és jelmeztervezője Carmencita Brojboiu.

fotók: Biró István

"Úgy tűnik, hogy térségünkben a Ion Luca Caragiale műveiből ismerős politikai csatározások már nem érnek véget a Függetlenség-téri hagyományos összeölelkezéssel. Az ellenfelek egymás végső lejáratására és megsemmisítésére törekszenek, és a hatalom igézete úgy szédíti őket, mint hajdan azokat a római császárokat, akik szó szerint vették, hogy az Istenek leszármazottai, s ehhez mérten követeltek és harácsoltak maguknak korlátlan hatalmat és előjogokat" – vallja Tompa Gábor az előadásról.

"23 évvel a 89-es fordulat után sűrűsödnek azok a kérdések, amelyekre mindeddig hiába vártunk választ, s amelyek nélkül, valószínű elpuskázzuk utolsó esélyünket is, hogy végre méltón hozzáláthassunk életterünk lakhatóvá tételéhez. Ha a közelmúlt eseményeinek és az abban szereplőknek teljes átvilágítása nem történik meg, akkor úgy tekinthetünk majd erre a +rendszerváltásra+, mint a Leonida naccsádbeli utcai ribillióra, ami csupán színjáték a hatalom előadásában annak bizonyítására, hogy soha nem lesz valódi forradalom" - utal a rendező Caragiale darabjára.

Visky András - a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja, művészeti aligazgatója - Megöltem az anyámat című darabját 2011 januárjában mutatták be. Az előadást Albert Csilla és Dimény Áron játssza és rendezte. A két művész közel két évig dolgozott Visky András szövegével. "Az identitásjátékként meghatározott szöveg bennünket is identitásjátékba sodort: Bernadett és Csipesz találkozásainak keresése közben nemcsak színészként, hanem rendezőként, dramaturgként, díszlet- és jelmeztervezőként is próbára kellett tennünk magunkat" - áll az előadás ismertetőjében.

A dráma alapja valós történet: az 1980-as években egy romániai árvaházban felnőtt erdélyi magyar lányról szól. Az identitásjáték főszereplője, Bernadett, a félcigány árva, aki az intézetet elhagyva gyökereit kutatja. A darabot a közelmúltban Londonban is bemutatták: márciusban adták elő a Rosemary Branch színházban. Tavaly Chicagóban a Theatre Y, majd New Yorkban a La MaMa társulat játszotta

KISEBBSÉGBEN: Visszatértek a színházba?

http://www.maszol.ro/index.php/kisebbsegben/12423-kisebbsegben-visszatertek-a-szinhazba

2013. május 14.  Zsehránszky István

Szabó K. Istvánnal beszélgetünk, a rendezővel, a nagyváradi Szigligeti Színház művészeti vezetőjével. Az alkalom A nagy Romulus bemutatása, illetve előadássorozata.

- Dürrenmatt darabja cinikus, ironikus, olyan mint a marólúg, mint a Gyehenna. 1949-ben írta. Miért kellett ma elővenni egy ilyen darabot?

- Úgy éreztem, hogy fordult egyet az idő kereke, és megint 40 körül tartunk, úgyhogy Dürrenmatt darabjánál aktuálisabbnak aligha éreztem más darabot. Azt az érzést keltette bennem, hogy állandóan körbe-körbe forgunk és megint valahol a 30-as évek végén tartunk, éppen ezért vettem elő.

- Vagyis a mókuskerék járását követte. Az előadásról készített fényképekből az tűnik ki, hogy Szabó K. István visszatért a színházba. Miután Váradra került és a váradi Szigligeti Színház művészi vezetője lett, hol egy régi malomban rendezett előadást, hol pedig egy vasútállomáson. Vajon rájött azóta, hogy a színházban is lehet színházat csinálni? Hogy tulajdonképpen ez az igazi nagy kirándulás?

- Furcsa ellentmondás: néha az az érzésem, hogy sokkal jobban lehet színházat csinálni egy malomban vagy egy vasútállomáson, sokkal igazabbat, mint a színházban, mert a színház eleve rendelkezik olyan megszorító, mondhatni fantáziaszorító eszközökkel, amelyekre nincs szükségem. Számomra izgalmasabb egy alternatív tér, mint az olasz skatulya. Dehát ezt most tegyük félre. A Romulus nagyszínpadi előadásnak született. Reméljük, ebben a formában, így megállja a helyét.

Érdekes dolgot művelt, rendező úr. Mert a szereposztáskor például nemi cseréket végzett. A hadügyminisztert és a belügyminisztert nőkre osztotta ki. Más férfi szereplőket pedig nőiesen öltöztetett... 

- Mit akart ezzel mondani?

- Arra a gondolatra akartam ezzel terelni a figyelmet, hogy akkor amikor képletesen összeomlik egy birodalom, mint a Római Birodalom, hiszen képletes ennek az egész drámának a belső története, akkor az történik, hogy a hadsereg szétszéled és gyakorlatilag a császári udvar elférfiatlanodik. Igazában a maszkulinitásától megfosztott állapotot akartam ezzel ábrázolni, azt hogy gyerekek, nők, vének maradnak a birodalom támaszaként.

- Eléggé furcsa helyzet, bár nem ismeretelen: vissza-visszatér, mint ama mókuskerék a mélypontra... Azt szeretném kérdezni, hogy milyen ember ez a Nagy Romulus? Legalábbis Ön milyennek látja őt? Mert olvasva a darabot, nagyon szellemes, tisztánlátó, de rendkívül gonosz ember.

- Romulus tulajdonképpen antihősként kezdi, és hőssé válik a játék végére. Ami látszólag gonoszság a játék eljeén, arról a végére kiderül, hogy nem gonoszság, inkább számítás. Romulus esetében egy rendkívül következetes filozófusról van szó, olyan emberről, akinek szándéka valaminek véget vetni, és azt következetesen teszi.

- Dürrenmatt azt ajánlja a színrevivőknek, hogy kezeljék nagyon nagy figyelemmel a szereplőket, érjék el azt, hogy a replikák belülről jöjjenek. Valóban nagy szükség van erre, mert sokszor az a benyomásom, hogy mondvacsinált replikák, mondvacsinált helyzetek, mondvacsinált játékok vannak ebben a darabban, és ezeket hitelesíteni kell, különben elszállnak, érdektelenek... Talán ezért volt szükség arra, hogy meghívjanak Váradra egy marosvásárhelyi színészt, Szélyes Ferencet a főszerepre, hogy ez a hitelesítés könnyebben menjen?

- Is, de nemcsak ezért. Mert a vendégművészek jelenléte a Szigligeti Színházban természetes. Tavaly , ugye, Ráczkevei Anna vendégeskedett nálunk, most Szélyes Ferenc. Fonfosnak tartom azt, hogy a mi társulatunk új emberekkel találkozzon, új munkamódszereket ismerjen meg. Természetesen olyan művészeket próbálok Nagyváradra hívni, akik hitelesen szólalnak meg a színpadon, ilyen Szélyes Ferenc, például. És azt hiszem, hogy ő hozott egy plusz színt, és tényleg képvisel egy izgalmas, hiteles művészi erőt ebben az előadásban.

- És, gondolom, jelenléte nemcsak azért fontos, mert plusz színt hozott, vagy egy különlges színt hozott, hanem azért is, mert amikor a társulat tagjai vendégművésszel együtt próbálnak és együtt játszodnak, akkor mintha nagyobb odaadással csinálnák azt.

- Igen. Az hogy nem létezik még a rutinos összeszokás közöttük, ez eleve fenntart egyfajta feszültséget a színpadon, és ez nagyon sok esetben, mint jelen esetben is, hasznossá tud válni.

- Vagyis fokozza a figyelmet, elevenebbé teszi a kapcsolatokat... Romulus adott pillanatban azt állítja, hogy „vidéki alakok vagyunk, a világ rég túllépett rajtunk”. Mit kezdhetünk ma ezzel a megállapítással?

- Romulus nagyon pontosan fogalmaz. Arról van szó, hogy nem kell túlértékelni sajátmagunk szerepét a történelemben. Tehát emberek vagyunk mindannyian, nem pedig félistenek. A hatalom embere is ember. A darab valóban időszerű. Többek között ahhoz a politikushoz is szól, aki úgy érzi, hogy olyan helyzetben van, hogy képes óriásit rándítani a történelem kerekén. Helyére teszi. Romulus rendkívül pontosan fogalmazza meg azt, hogy vidéki alkok vagyunk, és teszi ezt akkor, amikor éppen két császár között zajlik a beszélgetés.

- Mi lesz a folytatás? A következő bemutató, úgy tudom, hogy a Moszkva Kávéházban készül, vagyis újra színházon kívül.

- Nem. A Moszkva Kávéházban csak próbák voltak, a kezdeti szakaszban. A Stúdióban zajlanak a további próbák, és május 24-én lesz a bemutató, egy ősbemutató! Kortárs magyar dráma, Forgách Andrásnak A fiú című darabja kerül színre, és magának a szerzőnek a rendezésében. Ez az egyik érdekessége, igazából a plusz érdekessége ennek a projeknek.

- És Szabó K. István mit rendez legközelebb?

- Valószínűleg egy román kortárs szerzőnek a darabját fogom most színre vinni, ugyancsak stúdió körülmények között. Ezt valamikor a nyáron próbálom, de a címe egyelőre még hadd legyen meglepetés.

- Más színházaktól még kiket hív meg a következő évadban?

- Egyelőre még tárgyalásokat folytatunk, pontosat, biztosat nem tudnék mondani, úgyhogy nem dobálózok most nevekkel. Dehát remélem, évad végére azért minden letisztul, és kiderül. Többek között Szélyes Ferenc az, aki a következő évadban is együttműködik a társulatunkkal

Sikerregény színpadi adaptációja Kolozsváron

http://www.maszol.ro/index.php/kultura/12578-sikerregeny-szinpadi-adaptacioja-kolozsvaron

2013. május 17. péntek, 14:32 maszol/közlemény

Az évad újabb bemutatóra hívja az érdeklődőket a Kolozsvári Állami Magyar Színház: kedden, május 21-én este 8 órától a Máté Angi Mamó című regénye alapján készült Csipke című előadást Mezei Kinga rendezésében tekintheti meg a közönség a stúdióteremben. A színpadi adaptációt Góli Kornélia és Mezei Kinga készítette.

Naivitás és megrázó tapasztalatokból leszűrt fejtegetések váltakozása: ez Máté Angi művének legfőbb vonása, amelyet még inkább előtérbe helyez a vallomásos, gyermeki hang. A gyermek útját sok jellegzetes, szimbolikus alak és esemény övezi. A felnőttek viselkedésének és beszédének megfigyelése, egy álomvilágban való elmerülés, a meg nem értett, de kötelező eseményekre való visszaemlékezés és a megértés akarása a mű építőelemei. A kisgyermek sajátos világszemlélete, az ő szemszöge érvényesül lépten-nyomon, ám a regény vallomásos narrációja, a hosszú monológ a színpadon átalakul az adaptációt végző alkotóknak és színészeknek a megjelenített világról szóló gondolataivá. „Amikor elolvastam a regényt, akkor ami a legszembetűnőbb volt, az a lebegtetett világa. Az, hogy nem varrja el a szálakat, hanem hömpölyög az egész. Az egész egy régi – hozzánk képest régi – világban zajlik” – vallja Mezei Kinga. Az előadás magával ragadó tematikája, valamint az alkotók magas színvonalú, igényes munkájának köszönhetően megjelenő „csipkeszerű történet” a színpadon éppoly nagy sikernek örvendhet, akár Máté Angi többszörösen díjazott regénye.

Mezei Kinga Zentán született, az Újvidéki Művészeti Akadémia színész szakán diplomázott 1999-ben. 1999–2004 között az Újvidéki Színház-, 2004–2009 között a Bárka Színház-, 2011-től pedig a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház tagja. Színpadi szerepeivel, rendezéseivel és díszletterveivel számos díjat és elismerést szerzett. A Szerbiából érkező rendezőnek ez az első együttműködése a kolozsvári társulattal. Az előadás dramaturgja Góli Kornélia, díszlettervező: Mezei Kinga, jelmeztervező: Gömöri Éva. Az előadás zenéjét Mezei Szilárd szerezte, fotó: Fülöp Péter. Szereplők: Kali Andrea, Kántor Melinda, Pethő Anikó, Keresztes Sándor, Váta Loránd, Bodolai Balázs, valamint Csiszér Viola, Prisăcariu Oana és Szabó József Attila zenészek.

A bemutatót követően a Csipke című előadást hétfőn, június 3-án és vasárnap, június 9-én este 8 órától lehet megnézni. Jegyek kaphatóak a színház pénztárában naponta 10–13; 16.30–18.30 óra között (tel: 0264-593468). Lehetőség van online jegyvásárlásra a www.biletmaster.ro oldalon.