Vörösmarty számára Liszt a romantika és egyúttal a magyar reformkor illetve a liberális gondolkodók embereszményének a megtestesítője: egyesül benne a patrióta és a világpolgár, anélkül, hogy a kettő ellentmondana egymásnak. Mint zenész, a romantika esztétikájának hitelesítője is ugyanakkor. A zene az, mely magába foglalja és felidézi a múltat, jelent, jövőt, egyént és közösséget, az érzelmek és gondolatok teljes skáláját mutatja föl.
Liszt soha sem felejtette el, hogy honnan jött, hol született, mindig emlékezett arra a kis házra, ahol született, mindvégig tudatában volt édesapja magyar származásának.
Liszt doborjáni szülőháza
Jóllehet ő maga nem tudott még magyarul sem beszélni, azonosult a szenvedőkkel és teljes szívvel-lélekkel kész volt segíteni rajtuk. De zenéjében élnek a magyar motívumok, dallamok és ritmusok
Liszt Magyarországra látogatásának, „hazatérésének” kiváltó oka a segíteni akarás volt.
„Az 1838. évi nagy pesti árvízkatasztrófa híre ébresztette magyar mivoltának teljes tudatára a művészt” [1]
Az 1838-as pesti árvíz március 13. és március 18. között okozott súlyos pusztítást, főleg a mai Budapest pesti oldalán.
Az árvíz szintjét és tetőzésének dátumát számos emléktábla jelzi több belvárosi épületen.
A „Véletlen körülmény ébresztette fel bennem ezt az érzést, amiről azt hittem, hogy kialudt, pedig csak szunnyadt. Egy reggel Velencében, egy német újságban olvastam a pesti (árvíz) szerencsétlenség részletes elbeszélését. Ez szívemig hatott. Szokatlan részvétet éreztem s ellenállhatatlan szükségét annak, hogy ennyi szerencsétlen emberen segítsek” – írja barátjához, Lambert Massaerthez intézett levelében (Velence, 1838. április és május).
Az árvíz sújtotta szerencsétlenek nyomorúságát látva segíteni akart rajtuk és rögtön a tettek mezejére lépett. Elhatározta, hogy Bécsbe utazik és koncertet ad az árvíz károsultjai javára. Ott összesen nyolc koncertet adott[2], ezek bevételéből 25 ezer forintot utalt át az árvízkárosultak megsegítésére. Liszt saját maga vezényelt az árvízkárosultak megsegítésére rendezett koncertjén a Vigadóban (1839. dec. 29-én).
A Vigadó körülbelül ehhez hasonlóan nézett ki akkor...
“Erre a
hangversenyre Liszt csak magyar nyelvű jegyeket
nyomatott, ez alkalommal a ráadás a Rákóczi-induló lett, melynek hatása
leírhatatlan volt. Este a Kaszinóban ünnepi vacsorát rendeztek Liszt
tiszteletére, aki a köszöntésre <<francia nyelven, de magyar szívvel>>
válaszolt […] Ugyancsak itt vetette fel egy Magyar Zenekonzervatórium
alapításának a gondolatát is, amelyet ő maga erkölcsileg-anyagilag-szellemileg
a legnagyobb fokban kész támogatni.”[3]
Az ő emlékére az 1875-ben Budapesten alapított
Zeneakadémia ma az ő nevét viseli – „Liszt
Ferenc Zeneművészeti Egyetem”
Az árvízkárosultak javára adott koncertjeit magyar
díszruhában vezénylő Lisztet ünnepelte az egész pesti közönség, sőt még
vidékről is feljöttek Pestre, hogy Lisztet hallhassák és vele együtt ünnepeljenek.
„A koncert után
egy díszruhás küldöttség remekmívű régi magyar kardot nyújtott át Lisztnek, aki
köszönő beszédében ezt mondta: <<Minden
erőfeszítésemmel azon leszek, hogy hazám iránti hálámat művekkel s tettekkel
mutassam meg!...Ezt a kardot, melyet régen a haza védelmében suhogtattak,
most gyenge, békés kezekbe adták. Nem szimbólum-e ez? Mintha azt mondanók:
Magyarország, miután a csaták mezején annyi diadalt aratott, most a
művészetektől, az irodalomtól, tudománytól, a béke barátaitól kíván új
dicsőséget. [...] – Ezután fáklyás menet volt. Ez a nap nemzeti ünneppé
magasztosult.>>[4]
A művész saját maga így vall erről 1840. május 12-én
Schober barátjának írt levelében: „Éhezem és szomjúhozom azt, hogy
Magyarországra visszatérjek. Minden Magyarországra vonatkozó emlék mélyen
gyökerezik lelkemben...”[5]
Vörösmartyt meghatotta és megihlette Liszt Ferenc
nagyvonalú gesztusa és verset írt a nagy művész tiszteletére, ódában zengve el
túláradó érzelmeit –
lelkesen, hogy reformkori nagy eszményeit látja megtestesülni Liszt önzetlen
segíteni akarásában.
Így született meg 1840 novemberében, december elején
Vörösmarty verse, aki Arany Jánoshoz hasonlóan ösztönösen érezte a nyelv
dallama és a tartalom közötti szoros összefüggést. Arany is így vallott erről:
“Kevés számú lírai darabjaim közül most is azokat tartom sikerültebbnek,
amelyek dallamát hordtam már, mielőtt kifejlett eszmém lett volna, – hogy a
dallamból fejlődött mintegy a gondolat…”[6]
Ugyanebben a levélben a népdal keletkezéséről Arany így ír: “A nép fia megtelik
érzelemmel – az érzelem már hullámzik, ritmust, dallamosságot kap (mert a
zeneiség áll legközelebb a még eszmévé nem fejlett érzelemhez)”[7]
Vörösmarty bravúrja is ebben gyökerezik, a zene abszolút
konnotációból fakadó lehetőségeit a szó, a nyelv segítségével próbálta
megidézni és ez művészi fokon sikerült neki – a zene hullámzása érződik a
költemény ritmusában és nyelvezetében.
A vers szerkezete jelképi erejű emblémákra épül fel. Az
emblémák fokozatosan szegmentumról szegmentumra bontják ki a vers
tulajdonképpeni mondanivalóját, zenei üzenetét – ezzel is kiemelve a költemény
témájának emelkedett, ódai szárnyalását a zene és a vers ötvöződésében.
A nagy ódának Sőtér is kiemelkedő jelentőséget tulajdonít
A magyar romantika c. tanulmányában.
„Ars poetica-jellegű vers”-nek tartja, „melyet Vörösmarty
újabb romantikus korszakának sommás, lírai jellemzéseként tekinthetünk”. [8]
A költő összefoglalja tulajdon, 1841-ig megtett útját, s
ékesszóló erővel olvassa bele Liszt zenéjébe – a magáét. Az ősök sírját
megmozgató dal – a bús idők homályát idéző ossziáni fuvolahang – a riadozó
diadalének: végül is egyaránt a „tiszta szenvedély” ébresztését végzi. És ez a
szenvedély: a „nagy fiakban” születő tettek érlelője.[9]
Vörösmarty valószínűleg ő maga is ott volt Liszt
koncertjén(jein), ünneplésén ... „Mindenesetre igen jellemző mind a liszti
muzsika erejére, mind Vörösmarty lelkének befogadó és felidéző képességére,
hogy a nagy élményt ily frissen tudta megőrizni és feleleveníteni.”[10]
A vers zeneiségét Tóth Béla külön kiemeli ebben a
tanulmányban és zenei szempontok alapján közelíti meg a vers értelmezését. „Legszembetűnőbb
zenei vonása a költeménynek erőteljes dinamikája, mely a forte, sőt fortessimo
és a piano, sőt pianissimo végletei között hullámzik. Liszt zenéjének, de
egyáltalán a romantikus zenének a
jellegzetessége közismert.” – tette hozzá.[11]
A romantikán alapuló ellentéteken
alapszik a vers felépítése is. Ez az alapmotívum, amely megtalálható a vers
minden elemében, főként a szerkezetben, ami egyébként is határozottan zenei
felépítésű.
Az egész nagy
költemény tulajdonképpen az első két versszak középső két sorában felvetett
motívum részletes kifejtése, amely alapmotívumként hullámzik az egész versszövegben:
„Van-e hangod a beteg hazának / A
velőket rázó húrokon?”
E frazeológiában az óda már A vén cigányt is előlegzi: “velőket rázó húrok”, “zengj nekünk
dalt”.
S az alapmotívumra következő két sor: „Van-e hangod, szív
háborgatója, / Van-e hangod, bánat altatója?” valóságos „antitézis” program az
egész mű számára, a vers tulajdonképpeni zenei alaphangjának a megütése.
A 2-4. versszakok a beteg hazát mutatják be, a hazát,
mely a „sors és bűneink” százados baját nyögi, de a gyógyulás „édes kínjai”-t,
a születő új vajúdásait is szenvedi: a múlt szégyenének s a jelen izzásának
lángjában ég.
Az újabb megszólítással kezdődő 5-ik és 6-ik versszakban
e motívum kibővül. Itt Lisztet már nemcsak mint „hű rokon”-t, hanem mint a
„vészek”, – forradalmak honának, Franciaországnak nagy tanítványát is
aposztrofálja a költő, aki a fáradhatatlan szellemi s testi munka példáit
tapasztalatból képes a nemzet elé idézni.
A többi versszak e motívumnak az erőteljesebb kifejtése.
A következő két szakasz (7-8.) a harcos diadalmas múlt hangjainak, a múlt
dicsőségének megszólaltatását kéri számon a nagy művésztől.
A 9-10. versszakban viszont a nemzeti csapások, Mohács, a
megújuló „honfiháború”-k bántának felidézését s a bánatot enyhítő vigasz zenébe
öntését kívánja.
A 11-12. strófák a zene által felidézett érzelmeket írják
le: a felébresztett honszerelemnek múlton csüggő, ... de jövőt teremtő,
mindenkit egyesítő, „tenni, tűrni” képessé tevő szenvedélyét.
A „bánat altatója” és „szív háborgatója” kifejezések
értelme itt, a 7-12. szakaszokban bontakozik ki részletesen, a 13. versszak
pedig a „velőket rázó húrok” hatását
ábrázolja.
A vers itt ér a tetőpontjára, kő, hullám, föld, minden
átforrósodik a „hírhedett zenész” muzsikájára.
A 14. versszak a magára ébredő, fölriadt hon és nagy muzsikus fia egymásra találását, s a
kettejük egybeforró szívéből fakadó hála megnyugodott érzéseit fejezi ki egy
fohásszerű sóhajban.
Párhuzam észlelhető a vers és a zene (szimfónia) között. Így
tagolódnak a nagy szimfóniák első tételei is. Az 1-6. versszak megfelel a
szimfónia expoziciójának, a 7-12. a kidolgozási résznek s a 13-14. az
összefoglalásnak, a többnyire diadalmas, feloldó befejezésnek.
Tóth Béla szerint ugyanez a romantikus ellentétezés
figyelhető meg a vers hanghatásában, zenéjében is.
A versben egy Vörösmartyra, de többnyire Lisztre is
jellemző erőteljes, emelkedett hangmegütés után (1. versszak) egy talán
halkabb, de még mindig erőteljes rész következik, amelyet dinamikája mellett
főleg parlandó jellegű ritmusa különböztet meg az 1. versszaktól. A 4. versszak
ismét a forte fölé emelkedik s élénkülő ritmikájának párhuzamosságában is
emlékeztet az 1. versszakra. Az 5. versszak teljesen az első „dynamis”-ával
indul s erőteljesen gördül tövább. A 6. szakaszban jelentkező átmeneti
enyhülés, kiegyenlítődés után a 7-ikben ismét emelkedés következik be, s ez
fokozódik a 8. szakasz végéig. (Ennek az emelkedésnek egy-egy hullámát jelentik
a versszakok).
Majd e lépcsőzetes fortissimo után – ennek ellentéteként
egy piano rész következik, mely andante ritmusban az előbbi zenkari „tutti”-ra
emlékeztető szakasz után a „szellők fuvolájá”-t, a fátyollal tompított húrok
halk zengését szólaltatja meg. Aztán a 11. versszaktól ismét fokozódó erővel
lép be a zenekar a 13. szakasz hatalmas crescendójáig. Itt a mindenre képes
elragadó liszti muzsika magával sodor mindent, s most már nemcsak a zenekart
megszólaltató zongora zeng, hanem a „felriadt” nép is vele énekel. A költemény
lezárása egy zenészt és népét összefogó oratóriumszerű, nyugodt erővel áradó
versszak.
Egyéb zenei hatást fokozó mozzanatok még a versben a
megszólítások („Hírhedett zenésze a világnak”, „Nagy tanítvány a vészek
honából”, „hangok nagy tanárja”), az ismétlések, a párhuzamosságok („Van-e
hangod?”, „Újra égünk... Újra készek...”, „Zengj nekünk dalt” stb.), a
párhuzamos mondatszerkesztések. A hangzásbeli ellentétek közül néhány: „S férfi
karján a meggondolásnak / Kél a halvány hölgy, a méla bú...”, „Csügg a múlton
és jövőt teremt”
A keresztezett ellentéteknek ellenpontszerű egysége az alábbi
két sor: „És a gyenge és erős serényen / Tenni, tűrni egyesüljenek”
A vers stílusára jellemző az emelkedettség, az
ünnepélyesség, az erőteljesség a kifejezésben. Elmondhatjuk, hogy a klasszikus
és a romantikus stílusjegyek ötvöződnek a versben.
Tóth Dezső Vörösmarty nyelvéről írt tanulmányában a nagy
költő egyik legjellemzőbb stílussajátossagaként a periodizálást emeli ki, s
ezen a mondatszakaszok, olykor egész mondatok többnyire szabályos elhelyezésű
megismétlődését érti. Ilyen a már említett: „Zengj nekünk” felszólítás.
Egyébként azt is megjegyezhetjük, hogy Vörösmartynál megfigyelhető a
körmondatok gyakori alkalmazása, főleg ebben a költeményben.
A romantikusan ellentétező képek halmozását külön
kiemeljük: „S míg ezer fej gondol istenésszel, / Fárad a nép óriás kezével”, „Hirhedett
zenésze a világnak”, „Bárhová juss, mindig hű rokon”, „Szív háborgatója – bánat
altatója”, „édes kín”, Ott a vértől biborló háború, itt a „hófehér burokban”
tündöklő béke / „tettlen nyugalom”
E képek a romantika csodavilágába röpítenek. A csúcsot
itt is a 13. versszak jelenti: itt az anyag, a kő, a víz, a föld is megéled,
hogy befogadja a nagy zenész és a nagy költő lelkesedésének erejét. Mintha a
liszti muzsika testet-lelket átjáró hatásával kelne itt versenyre a költemény,
azzal a „frenetikus” hatással, melyről minden kortárs vallomása bizonyságot
tesz.
Az ünnepélyességet fokozza, mintegy feloldja,
összefoglalja a vers egészének fohásszerű kihangzása: „...hála égnek, / Még van
lelke Árpád nemzetének”.
Verselését tekintve pedig megállapíthatjuk, hogy
Vörösmarty mestere a nyelv zenei kezelésének, a hangokkal való festésnek.
Verstanilag is alátámasztja ezt a vers komolyságát és emelkedettségét
alátámasztó szokatlanul nagyméretű trochaikus verssorok alkalmazása. E
költemény verselése határozottan trocheusi, de igazi lejtését a trocheusi
nyomaték és a magyar hangsúly összjátéka adja meg. A magyaros hangsúlyos
ritmizálás mellett a gyakran használt alliteráció is segíti a mondanivaló
kiemelését:
Például: „tenni,
tűrni egyesüljenek”, „És érezzük minden érverését, / Szent nevére feldobog
szívünk, / És szenvedjünk minden minden szenvedését, / Szégyenétől lángra
gerjedünk, / És óhajtjuk ...”
A rímhasználat fontos ritmikai, hangzásbeli s talán
hangulati eleme is ugyanakkor a versnek. A költemény rímelése az első négy
sorban keresztrím, az utolsó kettőben párosrím. A keresztrímek segítik a
mondanivaló áradását (késleltetve a megszakításokat). A párosrímek az utolsó
két sorban pedig mintegy lezárást biztosítanak a gyorsan következő rímpárral. A
vers trocheusi jellegénél fogva a rímek legtöbbje ereszkedő.
Összegzésként elmondhatjuk, hogy az óda emelkedett
hangvételét, ünnepélyességet fokozza a reformkorra jellemző témaválasztás, a
romantikus és klasszicista stílusjegyek ötvöződése, a romantikára jellemző
ellentétre építkezés – versszerkezetben, hanghatásban, képalkotásban,
verselésben. Mindennek sajátos jelleget ad a költő személyes hangvétele, az
érzelmi azonosulás, a lelki kapcsolat zeneileg átforrósított áhítata.
Horváth János Vörösmarty líraiságának az áhítatos és
pátosszal telítettségét 1926-ban a Napkelet hasábjain így foglalja össze:
„Vörösmarty líraisága nem cselekvés, nem is rajzoló figyelem, hanem a léleknek
alkalmi ráhatások nélkül, tárgytalanul is fennálló sajátos pátosza, mely nem
cselekvésben éli ki magát, hanem folytonos kiáramlásban, s nem vizsgálja, hanem
méltóságosan körülözönli tárgyát, látomásait. Egy elgondolkodó, nemesi emberi
lélek nagy, örök elfogódottsága ez mindazzal szemben, mi rajta kívül van: az
élők nagy egyetemével, ember és világ, élet és halál, föld és ég, valóság és
képzelet, teremtés és Istenség véghetetlen, oly felemelő s oly elkomolyító
összességével szemben, melyből fény és sötétség, anyag és szellem, nemes és
nemtelen, erő és sors, parány és végtelen, gyönyör és fájdalom, enyészet és
örökkévalóság váltakozva és együttesen ostromolják az emberi lelket. S e lélek
érzi őket, együtt valamennyit, s egyszerre válaszol nekik. Ő az alany, mind a
többi: a tárgy. Abszolút alany, abszolút tárgy: egyetemes líraiság, összes
látomás.
De ez az abszolút alanyiság korántsem személyes jellegű. Fennkölt
emberség az: mindent átfogó nagy lírai részvét, egyetemes élettisztelet, megáradt
áhítat. Közösségi érzelmek méltó képviselete: erkölcsi életérzés az ő
alanyisága.”[12]
A vers szerkezete, ahogyan már jeleztem, ezekre a
líraiságából fakadó jelképi erejű emblémákra épül fel, amelyek fokozatosan
szegmentumról szegmentumra bontják ki a vers tulajdonképpeni mondanivalóját, a zenei
üzenetet. Taxner-Tóth Ernő szerint a költő hinni akarja, hogy Liszt zenéje
fölébresztheti a „honszerelmet”, „Mely a hűség szép emlékezetével / Csügg a
múlton és jövőt teremt”. A jövőt tiszta szenvedélyből fakadó tettek
alakíthatják, mint Kölcsey hirdette. Ezért: „...a gyenge és erős serényen /
Tenni tűrni egyesűljenek / És a nemzet, mint egy férfi, álljon / Ércz karokkal
győzni a viszályon”. Csak a köveket, a csontokat megrendítő, a vért fölhevítő,
Duna-méretű lelkesedés mozgathatja meg e föld lakóit. Ha majd a milliók
megszólalnak, akkor érdemes a külföldet járó (magyarul nem tudó) nagy zenésznek
közénk állnia, mert az jelenti majd, hogy „Még van lelke Árpád nemzetének”.
[...] E talán legnagyobb politikai versben – mondja Taxner-Tóth Ernő – mindezek
feltétele az érzés, a szív, a lélek, a szándék, az akarat megváltoztatása. A
művész, a zenész és a költő nagy hivatása, hogy belemarkoljon a bennünk feszülő
húrokba, hogy fennkölt dalával mindenkit meg tudjon szólítani.[13]
A belső érzelmek túlfűtöttsége a két művész
egymásratalálásának szimbólumában a költemény szimfóniájában kap teret az
önkifejeződésre. Ahogyan Arany fogalmazta meg találóan a már említett
idézetben: „a dallamból fejlik ki az eszme, vagy ahogyan ma mondanánk: gondolat”.
Eszme, dallam és szöveg így ötvöződik szimfóniaszerűen
ebben az ódai szárnyalású költeményben – Liszt és Vörösmarty egymásra
hangolódásában, találkozásában a zene és a líra harmóniája valósul meg.
Könyvészet
Álmodónk, Vörösmarty. Tanulmányok az 1999. december 10-11-i kolozsvári
konferencia anyaga. Sajtó alá rend., az utószót és a jegyzeteket írta Egyed
Emese. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2001.
Arany János
Szemere Pálhoz írt levele. In: Összes
munkái. Franklin Társulat, Bp. 1900. 12. k.
Csekey István, Liszt Ferenc származása és hazafisága.
MTA, Bp.1937 (Értekezések a Nyelv- és Széptudományi osztály köréből, XXV., 9.)
Horváth János,
Vörösmarty. Zalán futása ünnepére. In: Tanulmányok.
Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1997. 1. köt.
Isoz Kálmán, Liszt és Budapest. Dante Könyvkiadó,
Bp., é.n. [1936?].
Koudela Géza, Liszt Ferenc. Országos Liszt Ferenc
Társaság, Bp. 1936.
Sőtér István, Romantika és realizmus. Szépirodalmi
Kiadó, Bp., 1956
Taxner-Tóth Ernő,
Kölcsey és Vörösmarty kora és szelleme.
Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1996.
Tóth Béla, A vers
muzsikája. Vörösmarty Liszt Ferenchez c. versének elemzése. In: Studia
litteraria. Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen V. 1967
[1] Isoz
Kálmán, Liszt és Budapest
[2]
Koudela Géza a Liszt Ferencről írt
monográfiájában kilenc koncertről beszél, Tóth Béla pedig az 1967-ben megjelent
tanulmányában hét koncertről számol be.
[3] Koudela Géza, Liszt Ferenc. Országos Liszt Ferenc Társaság, Bp. 1936. 29-30 p.
[4] Uo. 30-31 p.
[5] Uo. 31 p.
[6] Arany János Szemere Pálhoz írt
levele. In: Összes munkái. Franklin
Társulat, Bp. 1900. 12. k. 149 p.
[7] Idézett kiadás. 12. k. 148 p.
[8] Megj. Romantika
és realizmus c. kötetében. Szépirodalmi Kiadó, Bp. 1956
[9] Sőtér, i.m. 52 p.
[10] Tóth Béla, A vers muzsikája. Vörösmarty
Liszt Ferenchez c. versének elemzése. In: Studia
litteraria. Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen V. 1967. 35 p.
[11] Tóth Béla, i.m. 35 p.
[12] Horváth János, Vörösmarty. Zalán futása
ünnepére. In: Tanulmányok. Kossuth
Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1997. 1. köt. 287 p.
[13]
Taxner-Tóth Ernő, Kölcsey és Vörösmarty
kora és szelleme. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen , 1996. 139 p.
