Felejthetetlen

Jancsovics Csenge

Felejthetetlen leszel te,

amíg élsz... 

Hiába tűnsz tova,
nem tűnsz el soha,
Hisz te felejthetetlen vagy!

Felejthetetlen lesz a hely, 

ahol jártál,  

Hiába nőtte Körbe:akác és moha már!
Felejthetetlen lesz a nap, 

hiába van sok más untalan. 

Felejthetetlen lesz a szó,

Hiába mondod már másnak,Ó!
Felejthetetlen lesz az emlék, 

hiába tűnt el feketén... 

Minden hiába!

Hisz Te felejthetetlen vagy! 

S még vagy, az maradsz:

Felejthetetlen! 

Vörösmarty Mihály “Liszt Ferenchez” című ódájának irodalomtörténeti és esztétikai értékelése

Vörösmarty számára Liszt a romantika és egyúttal a magyar reformkor illetve a liberális gondolkodók embereszményének a megtestesítője: egyesül benne a patrióta és a világpolgár, anélkül, hogy a kettő ellentmondana egymásnak. Mint zenész, a romantika esztétikájának hitelesítője is ugyanakkor. A zene az, mely magába foglalja és felidézi a múltat, jelent, jövőt, egyént és közösséget, az érzelmek és gondolatok teljes skáláját mutatja föl.

Liszt soha sem felejtette el, hogy honnan jött, hol született, mindig emlékezett arra a kis házra, ahol született, mindvégig tudatában volt édesapja magyar származásának.

Liszt doborjáni szülőháza

Jóllehet ő maga nem tudott még magyarul sem beszélni, azonosult a szenvedőkkel és teljes szívvel-lélekkel kész volt segíteni rajtuk. De zenéjében élnek a magyar motívumok, dallamok és ritmusok

Liszt Magyarországra látogatásának, „hazatérésének” kiváltó oka a segíteni akarás volt.

„Az 1838. évi nagy pesti árvízkatasztrófa híre ébresztette magyar mivoltának teljes tudatára a művészt” [1]

Az 1838-as pesti árvíz március 13. és március 18. között okozott súlyos pusztítást, főleg a mai Budapest pesti oldalán.

Az árvíz szintjét és tetőzésének dátumát számos emléktábla jelzi több belvárosi épületen.

A „Véletlen körülmény ébresztette fel bennem ezt az érzést, amiről azt hittem, hogy kialudt, pedig csak szunnyadt. Egy reggel Velencében, egy német újságban olvastam a pesti (árvíz) szerencsétlenség részletes elbeszélését. Ez szívemig hatott. Szokatlan részvétet éreztem s ellenállhatatlan szükségét annak, hogy ennyi szerencsétlen emberen segítsek” – írja barátjához, Lambert Massaerthez intézett levelében (Velence, 1838. április és május).

Az árvíz sújtotta szerencsétlenek nyomorúságát látva segíteni akart rajtuk és rögtön a tettek mezejére lépett. Elhatározta, hogy Bécsbe utazik és koncertet ad az árvíz károsultjai javára. Ott összesen nyolc koncertet adott[2], ezek bevételéből 25 ezer forintot utalt át az árvízkárosultak megsegítésére. Liszt saját maga vezényelt az árvízkárosultak megsegítésére rendezett koncertjén a Vigadóban (1839. dec. 29-én).

A Vigadó körülbelül ehhez hasonlóan nézett ki akkor...

 “Erre a hangversenyre Liszt csak magyar nyelvű jegyeket  nyomatott, ez alkalommal a ráadás a Rákóczi-induló lett, melynek hatása leírhatatlan volt. Este a Kaszinóban ünnepi vacsorát rendeztek Liszt tiszteletére, aki a köszöntésre <<francia nyelven, de magyar szívvel>> válaszolt […] Ugyancsak itt vetette fel egy Magyar Zenekonzervatórium alapításának a gondolatát is, amelyet ő maga erkölcsileg-anyagilag-szellemileg a legnagyobb fokban kész támogatni.”[3]

Az ő emlékére az 1875-ben Budapesten alapított Zeneakadémia ma az ő  nevét viseli – „Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem”

Az árvízkárosultak javára adott koncertjeit magyar díszruhában vezénylő Lisztet ünnepelte az egész pesti közönség, sőt még vidékről is feljöttek Pestre, hogy Lisztet hallhassák és vele együtt ünnepeljenek.

 „A koncert után egy díszruhás küldöttség remekmívű régi magyar kardot nyújtott át Lisztnek, aki köszönő beszédében ezt mondta: <<Minden erőfeszítésemmel azon leszek, hogy hazám iránti hálámat művekkel s tettekkel mutassam meg!...Ezt a kardot, melyet régen a haza védelmében suhogtattak, most gyenge, békés kezekbe adták. Nem szimbólum-e ez? Mintha azt mondanók: Magyarország, miután a csaták mezején annyi diadalt aratott, most a művészetektől, az irodalomtól, tudománytól, a béke barátaitól kíván új dicsőséget. [...] – Ezután fáklyás menet volt. Ez a nap nemzeti ünneppé magasztosult.>>[4]

A művész saját maga így vall erről 1840. május 12-én Schober barátjának írt levelében: „Éhezem és szomjúhozom azt, hogy Magyarországra visszatérjek. Minden Magyarországra vonatkozó emlék mélyen gyökerezik lelkemben...”[5]

Vörösmartyt meghatotta és megihlette Liszt Ferenc nagyvonalú gesztusa és verset írt a nagy művész tiszteletére, ódában zengve el túláradó érzelmeit – lelkesen, hogy reformkori nagy eszményeit látja megtestesülni Liszt önzetlen segíteni akarásában.

Így született meg 1840 novemberében, december elején Vörösmarty verse, aki Arany Jánoshoz hasonlóan ösztönösen érezte a nyelv dallama és a tartalom közötti szoros összefüggést. Arany is így vallott erről: “Kevés számú lírai darabjaim közül most is azokat tartom sikerültebbnek, amelyek dallamát hordtam már, mielőtt kifejlett eszmém lett volna, – hogy a dallamból fejlődött mintegy a gondolat…”[6] Ugyanebben a levélben a népdal keletkezéséről Arany így ír: “A nép fia megtelik érzelemmel – az érzelem már hullámzik, ritmust, dallamosságot kap (mert a zeneiség áll legközelebb a még eszmévé nem fejlett érzelemhez)”[7]

Vörösmarty bravúrja is ebben gyökerezik, a zene abszolút konnotációból fakadó lehetőségeit a szó, a nyelv segítségével próbálta megidézni és ez művészi fokon sikerült neki – a zene hullámzása érződik a költemény ritmusában és nyelvezetében.

A vers szerkezete jelképi erejű emblémákra épül fel. Az emblémák fokozatosan szegmentumról szegmentumra bontják ki a vers tulajdonképpeni mondanivalóját, zenei üzenetét – ezzel is kiemelve a költemény témájának emelkedett, ódai szárnyalását a zene és a vers ötvöződésében.

A nagy ódának Sőtér is kiemelkedő jelentőséget tulajdonít A magyar romantika c. tanulmányában.

„Ars poetica-jellegű vers”-nek tartja, „melyet Vörösmarty újabb romantikus korszakának sommás, lírai jellemzéseként tekinthetünk”. [8]

A költő összefoglalja tulajdon, 1841-ig megtett útját, s ékesszóló erővel olvassa bele Liszt zenéjébe – a magáét. Az ősök sírját megmozgató dal – a bús idők homályát idéző ossziáni fuvolahang – a riadozó diadalének: végül is egyaránt a „tiszta szenvedély” ébresztését végzi. És ez a szenvedély: a „nagy fiakban” születő tettek érlelője.[9]

Vörösmarty valószínűleg ő maga is ott volt Liszt koncertjén(jein), ünneplésén ... „Mindenesetre igen jellemző mind a liszti muzsika erejére, mind Vörösmarty lelkének befogadó és felidéző képességére, hogy a nagy élményt ily frissen tudta megőrizni és feleleveníteni.”[10]    

A vers zeneiségét Tóth Béla külön kiemeli ebben a tanulmányban és zenei szempontok alapján közelíti meg a vers értelmezését. „Legszembetűnőbb zenei vonása a költeménynek erőteljes dinamikája, mely a forte, sőt fortessimo és a piano, sőt pianissimo végletei között hullámzik. Liszt zenéjének, de egyáltalán a romantikus zenének  a jellegzetessége közismert.” – tette hozzá.[11]

            A romantikán alapuló ellentéteken alapszik a vers felépítése is. Ez az alapmotívum, amely megtalálható a vers minden elemében, főként a szerkezetben, ami egyébként is határozottan zenei felépítésű.

 Az egész nagy költemény tulajdonképpen az első két versszak középső két sorában felvetett motívum részletes kifejtése, amely alapmotívumként hullámzik az egész versszövegben:  „Van-e hangod a beteg hazának / A velőket rázó húrokon?”

E frazeológiában az óda már A vén cigányt is előlegzi: “velőket rázó húrok”, “zengj nekünk dalt”.

S az alapmotívumra következő két sor: „Van-e hangod, szív háborgatója, / Van-e hangod, bánat altatója?” valóságos „antitézis” program az egész mű számára, a vers tulajdonképpeni zenei alaphangjának a megütése.

A 2-4. versszakok a beteg hazát mutatják be, a hazát, mely a „sors és bűneink” százados baját nyögi, de a gyógyulás „édes kínjai”-t, a születő új vajúdásait is szenvedi: a múlt szégyenének s a jelen izzásának lángjában ég.

Az újabb megszólítással kezdődő 5-ik és 6-ik versszakban e motívum kibővül. Itt Lisztet már nemcsak mint „hű rokon”-t, hanem mint a „vészek”, – forradalmak honának, Franciaországnak nagy tanítványát is aposztrofálja a költő, aki a fáradhatatlan szellemi s testi munka példáit tapasztalatból képes a nemzet elé idézni.

A többi versszak e motívumnak az erőteljesebb kifejtése. A következő két szakasz (7-8.) a harcos diadalmas múlt hangjainak, a múlt dicsőségének megszólaltatását kéri számon a nagy művésztől.

A 9-10. versszakban viszont a nemzeti csapások, Mohács, a megújuló „honfiháború”-k bántának felidézését s a bánatot enyhítő vigasz zenébe öntését kívánja.

A 11-12. strófák a zene által felidézett érzelmeket írják le: a felébresztett honszerelemnek múlton csüggő, ... de jövőt teremtő, mindenkit egyesítő, „tenni, tűrni” képessé tevő szenvedélyét.

A „bánat altatója” és „szív háborgatója” kifejezések értelme itt, a 7-12. szakaszokban bontakozik ki részletesen, a 13. versszak pedig  a „velőket rázó húrok” hatását ábrázolja.

A vers itt ér a tetőpontjára, kő, hullám, föld, minden átforrósodik a „hírhedett zenész” muzsikájára.

A 14. versszak a magára ébredő, fölriadt hon  és nagy muzsikus fia egymásra találását, s a kettejük egybeforró szívéből fakadó hála megnyugodott érzéseit fejezi ki egy fohásszerű sóhajban.

Párhuzam észlelhető a vers és a zene (szimfónia) között. Így tagolódnak a nagy szimfóniák első tételei is. Az 1-6. versszak megfelel a szimfónia expoziciójának, a 7-12. a kidolgozási résznek s a 13-14. az összefoglalásnak, a többnyire diadalmas, feloldó befejezésnek.

Tóth Béla szerint ugyanez a romantikus ellentétezés figyelhető meg a vers hanghatásában, zenéjében is.

A versben egy Vörösmartyra, de többnyire Lisztre is jellemző erőteljes, emelkedett hangmegütés után (1. versszak) egy talán halkabb, de még mindig erőteljes rész következik, amelyet dinamikája mellett főleg parlandó jellegű ritmusa különböztet meg az 1. versszaktól. A 4. versszak ismét a forte fölé emelkedik s élénkülő ritmikájának párhuzamosságában is emlékeztet az 1. versszakra. Az 5. versszak teljesen az első „dynamis”-ával indul s erőteljesen gördül tövább. A 6. szakaszban jelentkező átmeneti enyhülés, kiegyenlítődés után a 7-ikben ismét emelkedés következik be, s ez fokozódik a 8. szakasz végéig. (Ennek az emelkedésnek egy-egy hullámát jelentik a versszakok).

Majd e lépcsőzetes fortissimo után – ennek ellentéteként egy piano rész következik, mely andante ritmusban az előbbi zenkari „tutti”-ra emlékeztető szakasz után a „szellők fuvolájá”-t, a fátyollal tompított húrok halk zengését szólaltatja meg. Aztán a 11. versszaktól ismét fokozódó erővel lép be a zenekar a 13. szakasz hatalmas crescendójáig. Itt a mindenre képes elragadó liszti muzsika magával sodor mindent, s most már nemcsak a zenekart megszólaltató zongora zeng, hanem a „felriadt” nép is vele énekel. A költemény lezárása egy zenészt és népét összefogó oratóriumszerű, nyugodt erővel áradó versszak.

Egyéb zenei hatást fokozó mozzanatok még a versben a megszólítások („Hírhedett zenésze a világnak”, „Nagy tanítvány a vészek honából”, „hangok nagy tanárja”), az ismétlések, a párhuzamosságok („Van-e hangod?”, „Újra égünk... Újra készek...”, „Zengj nekünk dalt” stb.), a párhuzamos mondatszerkesztések. A hangzásbeli ellentétek közül néhány: „S férfi karján a meggondolásnak / Kél a halvány hölgy, a méla bú...”, „Csügg a múlton és jövőt teremt”

A keresztezett ellentéteknek ellenpontszerű egysége az alábbi két sor: „És a gyenge és erős serényen / Tenni, tűrni egyesüljenek”

A vers stílusára jellemző az emelkedettség, az ünnepélyesség, az erőteljesség a kifejezésben. Elmondhatjuk, hogy a klasszikus és a romantikus stílusjegyek ötvöződnek a versben.

Tóth Dezső Vörösmarty nyelvéről írt tanulmányában a nagy költő egyik legjellemzőbb stílussajátossagaként a periodizálást emeli ki, s ezen a mondatszakaszok, olykor egész mondatok többnyire szabályos elhelyezésű megismétlődését érti. Ilyen a már említett: „Zengj nekünk” felszólítás. Egyébként azt is megjegyezhetjük, hogy Vörösmartynál megfigyelhető a körmondatok gyakori alkalmazása, főleg ebben a költeményben.

A romantikusan ellentétező képek halmozását külön kiemeljük: „S míg ezer fej gondol istenésszel, / Fárad a nép óriás kezével”, „Hirhedett zenésze a világnak”, „Bárhová juss, mindig hű rokon”, „Szív háborgatója – bánat altatója”, „édes kín”, Ott a vértől biborló háború, itt a „hófehér burokban” tündöklő béke / „tettlen nyugalom”

E képek a romantika csodavilágába röpítenek. A csúcsot itt is a 13. versszak jelenti: itt az anyag, a kő, a víz, a föld is megéled, hogy befogadja a nagy zenész és a nagy költő lelkesedésének erejét. Mintha a liszti muzsika testet-lelket átjáró hatásával kelne itt versenyre a költemény, azzal a „frenetikus” hatással, melyről minden kortárs vallomása bizonyságot tesz.

Az ünnepélyességet fokozza, mintegy feloldja, összefoglalja a vers egészének fohásszerű kihangzása: „...hála égnek, / Még van lelke Árpád nemzetének”.

Verselését tekintve pedig megállapíthatjuk, hogy Vörösmarty mestere a nyelv zenei kezelésének, a hangokkal való festésnek. Verstanilag is alátámasztja ezt a vers komolyságát és emelkedettségét alátámasztó szokatlanul nagyméretű trochaikus verssorok alkalmazása. E költemény verselése határozottan trocheusi, de igazi lejtését a trocheusi nyomaték és a magyar hangsúly összjátéka adja meg. A magyaros hangsúlyos ritmizálás mellett a gyakran használt alliteráció is segíti a mondanivaló kiemelését:

 Például: „tenni, tűrni egyesüljenek”, „És érezzük minden érverését, / Szent nevére feldobog szívünk, / És szenvedjünk minden minden szenvedését, / Szégyenétől lángra gerjedünk, / És óhajtjuk ...”

A rímhasználat fontos ritmikai, hangzásbeli s talán hangulati eleme is ugyanakkor a versnek. A költemény rímelése az első négy sorban keresztrím, az utolsó kettőben párosrím. A keresztrímek segítik a mondanivaló áradását (késleltetve a megszakításokat). A párosrímek az utolsó két sorban pedig mintegy lezárást biztosítanak a gyorsan következő rímpárral. A vers trocheusi jellegénél fogva a rímek legtöbbje ereszkedő.

Összegzésként elmondhatjuk, hogy az óda emelkedett hangvételét, ünnepélyességet fokozza a reformkorra jellemző témaválasztás, a romantikus és klasszicista stílusjegyek ötvöződése, a romantikára jellemző ellentétre építkezés – versszerkezetben, hanghatásban, képalkotásban, verselésben. Mindennek sajátos jelleget ad a költő személyes hangvétele, az érzelmi azonosulás, a lelki kapcsolat zeneileg átforrósított áhítata.

Horváth János Vörösmarty líraiságának az áhítatos és pátosszal telítettségét 1926-ban a Napkelet hasábjain így foglalja össze: „Vörösmarty líraisága nem cselekvés, nem is rajzoló figyelem, hanem a léleknek alkalmi ráhatások nélkül, tárgytalanul is fennálló sajátos pátosza, mely nem cselekvésben éli ki magát, hanem folytonos kiáramlásban, s nem vizsgálja, hanem méltóságosan körülözönli tárgyát, látomásait. Egy elgondolkodó, nemesi emberi lélek nagy, örök elfogódottsága ez mindazzal szemben, mi rajta kívül van: az élők nagy egyetemével, ember és világ, élet és halál, föld és ég, valóság és képzelet, teremtés és Istenség véghetetlen, oly felemelő s oly elkomolyító összességével szemben, melyből fény és sötétség, anyag és szellem, nemes és nemtelen, erő és sors, parány és végtelen, gyönyör és fájdalom, enyészet és örökkévalóság váltakozva és együttesen ostromolják az emberi lelket. S e lélek érzi őket, együtt valamennyit, s egyszerre válaszol nekik. Ő az alany, mind a többi: a tárgy. Abszolút alany, abszolút tárgy: egyetemes líraiság, összes látomás.

De ez az abszolút alanyiság korántsem személyes jellegű. Fennkölt emberség az: mindent átfogó nagy lírai részvét, egyetemes élettisztelet, megáradt áhítat. Közösségi érzelmek méltó képviselete: erkölcsi életérzés az ő alanyisága.”[12]

A vers szerkezete, ahogyan már jeleztem, ezekre a líraiságából fakadó jelképi erejű emblémákra épül fel, amelyek fokozatosan szegmentumról szegmentumra bontják ki a vers tulajdonképpeni mondanivalóját, a zenei üzenetet. Taxner-Tóth Ernő szerint a költő hinni akarja, hogy Liszt zenéje fölébresztheti a „honszerelmet”, „Mely a hűség szép emlékezetével / Csügg a múlton és jövőt teremt”. A jövőt tiszta szenvedélyből fakadó tettek alakíthatják, mint Kölcsey hirdette. Ezért: „...a gyenge és erős serényen / Tenni tűrni egyesűljenek / És a nemzet, mint egy férfi, álljon / Ércz karokkal győzni a viszályon”. Csak a köveket, a csontokat megrendítő, a vért fölhevítő, Duna-méretű lelkesedés mozgathatja meg e föld lakóit. Ha majd a milliók megszólalnak, akkor érdemes a külföldet járó (magyarul nem tudó) nagy zenésznek közénk állnia, mert az jelenti majd, hogy „Még van lelke Árpád nemzetének”. [...] E talán legnagyobb politikai versben – mondja Taxner-Tóth Ernő – mindezek feltétele az érzés, a szív, a lélek, a szándék, az akarat megváltoztatása. A művész, a zenész és a költő nagy hivatása, hogy belemarkoljon a bennünk feszülő húrokba, hogy fennkölt dalával mindenkit meg tudjon szólítani.[13]

A belső érzelmek túlfűtöttsége a két művész egymásratalálásának szimbólumában a költemény szimfóniájában kap teret az önkifejeződésre. Ahogyan Arany fogalmazta meg találóan a már említett idézetben: „a dallamból fejlik ki az eszme, vagy ahogyan ma mondanánk: gondolat”.

Eszme, dallam és szöveg így ötvöződik szimfóniaszerűen ebben az ódai szárnyalású költeményben – Liszt és Vörösmarty egymásra hangolódásában, találkozásában a zene és a líra harmóniája valósul meg.

Könyvészet

Álmodónk, Vörösmarty. Tanulmányok az 1999. december 10-11-i kolozsvári konferencia anyaga. Sajtó alá rend., az utószót és a jegyzeteket írta Egyed Emese. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2001.

Arany János Szemere Pálhoz írt levele. In: Összes munkái. Franklin Társulat, Bp. 1900. 12. k.

Csekey István, Liszt Ferenc származása és hazafisága. MTA, Bp.1937 (Értekezések a Nyelv- és Széptudományi osztály köréből, XXV., 9.)

Horváth János, Vörösmarty. Zalán futása ünnepére. In: Tanulmányok. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1997. 1. köt.

Isoz Kálmán, Liszt és Budapest. Dante Könyvkiadó, Bp., é.n. [1936?].

Koudela Géza, Liszt Ferenc. Országos Liszt Ferenc Társaság, Bp. 1936.

Sőtér István, Romantika és realizmus. Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1956

Taxner-Tóth Ernő, Kölcsey és Vörösmarty kora és szelleme. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1996.

Tóth Béla, A vers muzsikája. Vörösmarty Liszt Ferenchez c. versének elemzése. In: Studia litteraria. Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen V. 1967

---

[1] Isoz Kálmán, Liszt és Budapest. Dante Könyvkiadó, Bp., é.n. [1936?]. 71 p.

[2] Koudela Géza a Liszt Ferencről írt monográfiájában kilenc koncertről beszél, Tóth Béla pedig az 1967-ben megjelent tanulmányában hét koncertről számol be.

[3] Koudela Géza, Liszt Ferenc. Országos Liszt Ferenc Társaság, Bp. 1936. 29-30 p.

[4] Uo. 30-31 p.

[5] Uo. 31 p.

[6] Arany János Szemere Pálhoz írt levele. In: Összes munkái. Franklin Társulat, Bp. 1900. 12. k. 149 p.

[7] Idézett kiadás. 12. k. 148 p.

[8] Megj. Romantika és realizmus c. kötetében. Szépirodalmi Kiadó, Bp. 1956

[9] Sőtér, i.m. 52 p.

[10] Tóth Béla, A vers muzsikája. Vörösmarty Liszt Ferenchez c. versének elemzése. In: Studia litteraria. Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen V. 1967. 35 p.

[11] Tóth Béla, i.m. 35 p.

[12] Horváth János, Vörösmarty. Zalán futása ünnepére. In: Tanulmányok. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1997. 1. köt. 287 p.

[13] Taxner-Tóth Ernő, Kölcsey és Vörösmarty kora és szelleme. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1996. 139 p.

Útjára indul a Bánsági Vándorszínház

http://www.nyugatijelen.com/kultura/utjara_indul_a_bansagi_vandorszinhaz.php

Pataki Zoltán 2015. július 02., 07.00

A Vándorszínház csapata

Alig egy hét múlva kezdődik a második alkalommal megszervezésre kerülő Bánsági Vándorszínház-program. Az alkotócsapat július 10-én költözik ki a próbafolyamat helyszínére, a Temes megyei Végvárra.

A Bánsági Közösségért Egyesület szervezésében útjára induló színházi program olyan kulturális kezdeményezés, mely a szórványban élő magyarság identitásának megőrzését, kulturális és színházi nevelését tűzte céljául. A két részből álló, másfél hónapos projekt első fázisában a tízfős alkotócsoport egy három hetes próbafolyamat erejéig kiköltözik a Temes megyei Végvárra, ahol augusztus 1-jéig színpadra állítják Petőfi SándorA helység kalapácsa című művét.

Az idei csapatban főiskolai hallgatók, hivatásos színészek, elismert színházi alkotók és középiskolás diákok is helyet kaptak, akik Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, Szegedről vagy éppen Szlovákiából érkeztek, hogy három hét leforgása alatt létrehozzanak egy egyedülálló szabadtéri színházi produkciót.
A Bánsági Vándorszínház a végvári bemutatót követően 15 Temes és Arad megyei településen mutatja be 

A helység kalapácsaelőadását: 

Igazfalva – augusztus 2. vasárnap, 

Lugos – augusztus 3. hétfő, 

Újmosnica – augusztus 4. kedd, 

Újszentes – augusztus 5. szerda, 

Magyarszentmárton – augusztus 6. csütörtök, 

Ótelek – augusztus 7. péntek, 

Zsombolya – augusztus 8. szombat, 

Nagyszentmiklós – augusztus 9. vasárnap, 

Németszentpéter – augusztus 10. hétfő, 

Pankota – augusztus 11. kedd, 

Borosjenő – augusztus 12. szerda, 

Nagyzerind – augusztus 13. csütörtök és 

Ágya – augusztus 14. péntek

Óriási az érdeklődés a Csaba királyfi rockopera csíksomlyói bemutatója iránt

Óriási az érdeklődés a Csaba királyfi című székely nemzeti rockopera csíksomlyói díszbemutatója iránt, az augusztus 15-i eseményre százezer látogatót várnak - közölte a mű szerzője, G. Nagy Ilián keddi debreceni sajtótájékoztatóján.

Hozzátette, hogy a Nagyboldogasszony ünnepén tartandó bemutató az év egyik legnagyobb Kárpát-medencei kulturális eseménye lesz. A darabban mintegy félezren szerepelnek az énekesektől a táncosokon, lovasokon át a statisztákig. A szereplők Pécstől Gyimesközéplokig több helyszínről verbuválódtak, láthatja majd a közönség mások mellett a debreceni Hajdú Táncegyüttest, a püspökladányi Kenderkóc néptánccsoportot, valamint a sepsiszentgyörgyi íjászokat is.

A csíksomlyói helyszín olyan tömegjelenetek előadására is lehetőséget teremt, amelyek a mű 2011-es gyergyószárhegyi ősbemutatóján és a Püspökladányban tartott 2014-es magyarországi bemutatón nem voltak lehetségesek. G. Nagy Ilián a csíksomlyói nyeregben tartandó előadásra meghívja Klaus Iohannis román államfőt és Orbán Viktor magyar miniszterelnököt is. A szerző a keddi tájékoztatón bemutatta azt a két díszmeghívót is, amelyet kettejüknek terveznek átnyújtani.

A Csaba királyfi szövegkönyvét, verseit és zenéjét G. Nagy Ilián szerezte, Bene Zoltán hangszerelte. A szerző korábban székely nemzeti operaként határozta meg a művet, amelyben a rockopera elemei mellett a klasszikus opera hangzása is megtalálható. A darabban ujgur, székelyföldi és csángó dallamrészletek is felismerhetők.

G. Nagy Ilián korábban azt mondta, műve iránt azért nagy az érdeklődés, mert előtte senki nem írt egész estés színpadi művet Csaba királyfiról, Attila hun király mondabeli fiáról. Az opera felidézi Csaba királyfi alakját, azt, hogy miért kellett elmenekülnie a Kárpát-medencéből, miként várták vissza a székelyek és hogyan teljesedik be az öröksége.

Forrás: MTI/SZÍNHÁZPORT24

A Jókai-hősök reflektor szerepe

Ki nem ismerné közületek A kőszívű ember fiai-t? Ha halljátok ennek a Jókai regénynek a címét, mi jut először eszetekbe róla? Természetesen a három Baradlay-fiú, a kőszívű apa, a gyémántszívű anya....

A címadó kőszívű ember a regény elején ugyan fizikailag meghal, de a regény cselekményének a bonyolításában kulcsfontosságú szerepe van. A három fiú édesanyja a bonyodalmat elindító esküjétől kezdve, – amikor megfogadja halott férje mellett, hogy mindannak az ellenkezőjét fogja tenni, mint amit a férje végrendeletében neki tennivalóként megjelölt, helyesebben mondva megparancsolt – állandóan vele vitatkozik, míg végül a legkisebb fia halálhírének vétele után, összetörve omlik össze a halott kőszívű ember portréja előtt, s zokogva ismeri el, hogy a férje győzött a kettejük közötti vitában, hiszen a legkedvesebb gyermeküket, Jenőt visszahívta magához. A három fiú közül egyedül ő hal meg, s halálával a bátyja életben maradhatott, gyermekei és felesége nem maradtak árvák.

Ezek a Jókai-hősök a regények megjelenésétől kezdve állandóan velünk vannak és jóllehet azóta más időket élünk, de a helytállásuk, a szeretetük, áldozatvállalásuk, a nemes elvekhez való hűség mindvégig eszmények lesznek nekünk is az életünkben.

Ezt az idealisztikus, az eszmei győzelembe vetett hitet Jókai a rá sajátosan jellemző bravúrral életszerűen, vizuális élményként rajzolta meg előttünk, az olvasói előtt. S történeteinek magával ragadó varázsát az adja meg, ami a magyar népmesében is megvan. A fordulatos, képekben megrajzolt sajátos humorú szituációk, s ezekben a képekben más-más személyek szemszögéből látjuk az eseményeket, a képek vissza-visszatérnek, de más-más előjellel, nem ugyanazon személyek által láttatva, hanem mindig másként, s a visszatérés csattanója izgalmassá, érdekfeszítővé teszi a cselekményt.

Ezt az eseményekre való rálátást nevezzük nézőpontnak vagy reflektornak...

A reflektor metafora az angol újkritikában a "point of view" (nézőpont) elvét érvényesíti, amelyet a narrációelmélet fejlesztett ki. Leech és Short (1981) 'reflektor' metaforája azt a szereplőt képviseli, akinek a szemszögéből láttatja a szerző az eseményeket a narrációs szövegben. Az angol szerzőpáros érzékletesen emeli ki ennek a kulcsfontosságú pozíciót betöltő szereplőnek a szövegformálásban játszott szerepét: "A regényíró, jóllehet nincs rákényszerítve arra, hogy egyetlen személy (szereplő) szemszögéből lásson, mégis saját akaratából leszűkítheti a szerzői mindentudást ('omniscience') azokra a tárgyakra, amelyek egy szereplő valóságmodelljébe tartoznak (one person's model of reality)" (174). Sőt még változtathatja is a nézőpontot, hol a mindenható szerző, hol az egyik, hol egy másik szereplő szemével láttatva az eseményeket. Még egy állatnak, vagy egy haldokló embernek a nézőpontját is lehet választani, vagy egy tárgyénak is (gondoljunk csak Andersen teáskannáról szóló meséjére). A lényeg az, hogy a reflektor szó már alapjelentésében a nézőpont elvet érvényesíti.

Bármilyen típusú regényelemzést végzünk, az első mozzanatokban válaszolnunk kell a következő kérdésekre: Ki írja a szöveget? Mi célból? Milyen eredményt akar elérni? A két fél közötti kommunikáció milyen feltételek mellett teljesülhet? S ha nem teljesülnek, akkor létrejön-e, vagy egyáltalán létrejöhet-e a kapcsolatteremtés?

            Ha választ kapunk ezekre a kérdésekre, akkor már világosan nyomon követhetjük a beszélőnek, azaz az írónak a stratégiáját: milyen módon rendszerezi a beszédműben (a regényben) a rendelkezésére álló nyelvi, képi anyagot ahhoz, hogy elérje a célját, vagy hatása legyen annak, amit mond, s pozitív értelemben – sikere legyen. Az alkotót valamilyen késztetés (lehet belső, vagy külső) kényszeríti arra, hogy a meglátott, felfogott "csoda" (nevezzük ihletnek) nyelvi formát öltsön, kifejeződjön, hogy megoszthassa másokkal is az átélt csodálatos élményt. Ez történik az alkotó szemszögéből nézve.

            A másik fél (a hallgató) véletlenül, vagy készakarva elszenvedi a "ráhatást", lehet, hogy akkor éppen mást akarna tenni, vagy esetleg fáj a feje, de udvariasságból, vagy egyszerűen kíváncsiságból odafigyel, s ha a beszélő ügyesen tudja felkelteni, majd megragadni a figyelmét, akkor végighallgatja.

Lehet, hogy először sértve fogja érezni magát, hogy miképpen lehetséges az, hogy valaki "megragadja" őt s rákényszeríti arra, hogy meghallgassa. Az elején lehet, hogy dühös lesz, hiszen autonómiájában érzi sértve magát, de fokozatosan rádöbben arra, hogy ni-ni ez engem érdekel, én is hasonlóképpen gondolkodom erről a dologról, velem is megeshet ez, amiről szó van. S ha ez az egymásra hangolódás megtörténik, akkor létrejön a kommunikáció a két fél között, s ha a ráhangolódás érzelmi síkon mozog, akkor ugyanazt az izgalmi, lelkendező állapotot fogja átérezni, mint a beszélő. Hatott a jelkép, sikeres a mű, a beszédmű.

            Minden kommunikációs helyzetben tisztáznunk kell/jó, ki a beszélő (ki az, akinek közlendője van a telítettség egy bizonyos fokán állva), ki a címzett, miről van szó s miért szükségszerű a kapcsolatteremtés, azaz ki működteti a reflektort, kinek és mire világít rá, s miért van minderre egyáltalán szükség. A narrációs szövegben is a reflektor (író-narrátor, vagy az egyik szereplő) építi fel a mondanivalóját, ő szervezi meg az események bemutatásának a sorrendjét, telíti feszültséggel a leíró fókuszban bemutatott eseményt, látványt, az ő hozzáállása adja meg a szöveg hangnemét.

            A kommunikációs szituációhelyzet teremtette meg a műalkotást s tette lehetővé, hogy sikere legyen, azaz az elhangzottak visszhangra találjanak a hallgatók, illetve az olvasók lelkében – megteremtődjön közöttük a lelki kapcsolat.

A szerző, a szereplők és a műben feltételezett elvárásaival szereplő befogadó, illetve fiktív (elképzelt) olvasó (auteur, acteur, narrataire) közötti viszonyulás foglalkoztatta többek között a francia Gérard Genette-et is, aki a Figures (1966;1969;1972) című három kötetes művében fokalizációnak, azaz Szegedy-Maszák Mihály (1973: 393–396) fordításában nézőpontnak (focalisation) nevezte az elbeszélési módnak ezt a vonatkozását.

Elméleti és gyakorlati úton közelítette meg a prózai szövegeket az olasz szemiotikus és regényíró, Umberto Eco is a harvardi egyetemen 1992 és 1993 között tartott narrációelméleti előadássorozatában (Norton Lectures). Akkora sikere volt, hogy könyv formájában is megjelentették 1994-ben Six Walks in the Fictional Woods (Hat séta a fikció erdejében) címmel. Szimbolikus jelentése van a kiválasztott címnek. Az erdő – Borges metaforáját használva – "elágazó utakkal teli kert". Még akkor is, ha az erdőben nincsenek kijelölt ösvények, bárki meg tudja jelölni magának az utat, eldöntve, hogy ettől a fától jobbra vagy balra forduljon, s így tovább minden útjába kerülő fánál választhat, hogy erre vagy arra tartson. A narrációs szövegben az olvasó minden percben rá van kényszerítve arra, hogy válasszon. Sőt ez a választási kényszer érvényes minden megnyilatkozáskor, vagy legalábbis tárgyas igék előfordulása esetében. Miközben a beszélő készül befejezni a mondatát, mi, még ha nem is tudatosan, már azt találgatjuk, hogy mi lesz a következő lépése, mit fog tenni (azaz mit fog választani).

            A két angol szerzőpáros, Leech és Short (1981) szintén külön fejezetben elemzi a nyelv és a képzeletbeli világ (fictional world) közötti összefüggést. A valóság és a kvázi-valóság közti kapcsolatot, Ecohoz hasonlóan a valószerűség és az elhihetőség függvényében képzelik el. A művészi nyilvánvalóság két látszólag ellentétes kritériuma Arisztotelész meghatározásában a következőképpen összegezhető: az irodalomnak az a funkciója, hogy az egyetemesen általánost kifejezze az egyedin, azaz a sajátoson keresztül, annak segítségével. Egyrészt létezik egyfajta ösztönzés arra, hogy a részleteket megnevezzük a kvázi-valóságban, s ez ugyanakkor valamilyen egyetemes emberi létfontosságú dolgot helyettesít. "Ebben az értelemben, az üzenet önmagában – az irodalomban – kóddá, szimbolikus szerkezetté változik át." (155)

Így alakul át az esetleges (the incident) az általános emberi konfliktus dramatizációjává és egy egyetemes probléma megoldási kísérletévé a 'lehetséges valóság' fikcióján belül. És ebben az általános keretműben mindegyik jellemet (character), helyszínt (place), esetet (incident) úgy kell kidolgozni, hogy az emberi tapasztalás egy-egy típusát vagy kategóriáját képviseljen bizonyos mértékben. Például a természeti környezet – a brigantik által uralt gyönyörű szép korzikai hegyek – a szabadság illetve a veszély és a borzalom kiegyenlítődésének a jelképévé válhat.

            Ugyanakkor egymással ellensúlyozni kell az egyetemesítésre, illetve az egyediesítésre való törekvést, amelyek mindegyikére egyenlő mértékben szükség van az illő részlet művészi értékű kiválasztásában. Ernst Cassirer (1944: 144) érvelt azzal – ahol megvan a nyelv elvontabbá válására való törekedés – hogy a művészet a "konkretizálás állandó folyamataként írható le".

Más szavakkal a művészet inkább az "ilyenségét" (thisness) keresi a dolgoknak, mint ezek általános és elvont formáját.

            A valószerűség mellett elhihetőnek és következetesnek kell lennie a narrációs szövegnek, azaz a valóság valódi modellje (real model of reality) kell, hogy legyen.

Hasonlóság áll fenn a nyelv szintje és a képzeletbeli világ szintje között: a betű a hang képe, a szavak a jelentésé, Baradlay Richárd vagy Baradlay Jenő szavai a jellemüket jelképezik. Richárd a katona. Jenő jelleme pedig egy másik típust képvisel: a szelíd, szüleinek engedelmes gyermekét, aki ugyanakkor a legtragikusabb sorsú. Olyan eszméért áldozza fel az életét, amelyet nem tart a legfontosabbnak az életben. Ő a családot, a szeretetet tartotta mindennél fontosabbnak, s ez adott neki akkora erőt a végső áldozathoz (az önfeláldozáshoz).

                        Ahogyan a stilisztikai választásnak van hármas funkciója (személyek közötti, textuális és fogalomalkotó), úgy a narrációs szöveg elrendezésének is hármas funkciója van:

Ø  a nézőpont elv (point of view),

Ø  az egymás utániság (sequencing) és

Ø  a leíró fókusz (descriptive focus).

A szöveg nézőpont elve (fictional point of view) megfelel a személyek közötti kapcsolatok funkciójának, és a szerző vagy az egyik szereplő szemszögéből láttatja a történteket. Ezt a szereplőt szemléletesen a reflektor metaforával nevezték meg. Válogató módon leszűkíti a szerző mindenható látását és hatáskörét, visszatart bizonyos információkat, amelyeket annak a szereplőnek nem áll módjában tudni.

            Ettől megkülönböztetik az előadásmód nézőpontját (discoursal point of view): a történetet egy sajátos személy szavaival és gondolataival mondatja el a szerző. Ezzel párhuzamosan még jobban leszűkül a szöveg nézőpontja is a belülről való látásra.

Az események tehát olyan sorrendben következnek egymás után, ahogyan a reflektor látja, és fontosnak tartja. A gondolatok, a beszéd, a jellem a reflektoré, akit sokszor meg kell különböztetnünk a szerzőtől. Az események sorrendbe szerveződését logikai, kronológiai és nem utolsó sorban pszichológiai tényezők határozzák meg. Az elbeszélés végére minden titok kiderül, minden elem a helyére kerül, s az események bemutatásának a természetes rendjét néha a szerző, bizonyos megfontolások alapján megváltoztathatja.

A narrációs szövegtechnika területén, két sajátságos ellentétet kell figyelembe venni: a fizikai és az absztrakt, illetve a szubjektív és az objektív leírás közöttiit. Gyakran, amikor a valóságos élet egy eseményét mutatják be, akkor bizonyos vonatkozások előtérbe kerülnek, s a többiek háttérbe szorulnak. S ezt az előtérbe kerülést, azaz kiemelődést nevezik leíró fókusznak (descriptive focus).

A fizikai leírás a tér és idő kiterjedésű dolgokra összpontosít, olyanokra, amelyeknek fizikai sajátosságaik vannak: méretük, alakjuk, színük, mozgásuk, gyorsaságuk, stb. azaz mindaz, amit érzékszerveinkkel felfoghatunk.

Az absztrakt leírás pedig értelmi, szociális sajátosságokra, állapotokra és eseményekre vonatkozik elsősorban. Például 'felfogni', 'megbocsátani', 'birtokolni' stb. mind absztrakt fogalmak, jóllehet mindegyiknek vannak fizikai velejáróik is.

Igaz ugyan, hogy a reflektor-szerep következtében az olvasó nem mindig látja a regény szerzőjének valamennyi elképzelését, látását az elbeszélt eseményekkel kapcsolatban, s a nézőpont elv miatt sok vonatkozás háttérbe szorul, mégis az olvasónak és a szerzőnek közös tudásalapja, háttérismerete (background knowledge of the world) kell, hogy legyen a világról, máskülönben nem érti meg az elmondottakat és azt, ami ezek mögött van, a tulajdonképpeni üzenetet. Sőt a szerző maga, a fiktív szerző szerepkörében [implied author – egyébként ezt a fogalmat Martonyi Éva (1998) következetesen implikált szerzőnek fordítja] egy elképzelt fiktív olvasó (implied reader), vagy Wayne Booth szavaival élve a kvázi-olvasó (mock reader) számára szervezi a narrációs szöveget a kommunikációs helyzetet figyelembe véve, a lélektani vonatkozásokat is külön kiemelve. Ezt az eljárást alkalmazzák a keretes szerkezetű narrációs szövegek: az első személyű narráció beleágyazódik a harmadik személyű elbeszélésbe. Vagy a keretbe foglalt történet önmaga is kerete lehet egy másik beágyazódott szövegrésznek a belső narráció esetében, s ilyenkor több szinten is szerveződhet a szöveg. A narrációk egymásba ágyazódnak, miként a hagymalevelek is egymást burkolják, takarják, és nézőpontváltáskor a reflektor-szerep is megváltozik mindegyik hagymalevélnél.

S attól függően, hogy milyen módon értékeli az adott szituációt a reflektor, változik a szöveg hangneme is: lelkesedéstől fűtött vagy patetikus, ha azonosul az előadott eszményekkel; ironikus, ha fenntartásai vannak és elítélő vagy távolságtartó, ha nem ért egyet vele.

A szerző irányíthatja reflektorai (pozitív vagy negatív) sejtetésével, sugalmazásával – szövegeik sorrendjének kellő megválasztásával, megtervezésével – olvasóinak lelkében az értékítéletet, s azokat az előadott példázatok meggyőző erejével alakíthatja, formálhatja. Így rajzolja meg a fikcionális világ kvázi-valósága a regény értékítéletet teremtő képét, azaz a tulajdonképpeni költői üzenetet.

A narrációs szövegnek, mint kvázi valóságnak öt valóságtényezője van, amelyek hozzájárulnak a reális illúzióteremtéshez: az elhihetőség, a valószerűség, a hitelesség, az objektivitás és az élénkség (vividness).

A leíró fókusz átmenetet jelent a szöveg elrendezése és a stilisztikai értékű nyelvi választás között. A kettő összhangjának az eredménye: a képzeletbeli világ sajátos nézőpontú bemutatásának árnyalt rajza.

Ez az összhang egyéni hangot képvisel a szövegben, ezt egyéni stílusnak nevezhetjük. Az író stílusa felismerhető kiválasztott szereplői jelleméről, mondatszerkesztéséről, sajátos képszerkesztési módjáról, szóhasználatáról, szókapcsolásáról. Fowler (1977: 76) meghatározásában: "Az összegező, állandósult szerkezeti választások, egységre találva a bemutatott világ ilyen vagy olyan modell-formájában egy világnézeti koncepcióra utalnak, s ezt egyéni stílusnak (mind style) nevezném."

Leechék az egységes, lineáris és összefüggő (coherent) szöveg elemzése során öt tényezőt vesznek figyelembe: a szegmentálást (segmentation), a kiemelést (salience), az egymásutániságot (sequence), a képszerűséget (iconicity) és a kohéziót (cohesion). Szegmentáláskor a reflektor és a szereplő, a reflektor és az adott esemény közötti viszonyt vesszük alapul. Ha a beszédhelyzet kommunikációs tényezői megváltoznak (az is elég, ha egy tényező megváltozik), akkor újabb szegmentum következik a narrációs szövegben. A kiemelés, az események egymást követő sorrendje mind a leíró fókuszra hívja fel a figyelmet, s a képszerűség (a jelképek használata) az egyediben megláttatja az általánosan egyetemes emberit. S a szereplők, vagy a kommunikációs alaphelyzetek azonossága megteremti a szöveg kohézióját.

A nézőpont elv, azaz a reflektor-szerep érvényesülését elemeztem Jókai néhány regényében. Relációs adatbázisban végzem az anyagfeldolgozást. S a számítógépes memóriatárban az adatokat külön táblákba vezetem be, s a táblák közötti relációt megteremtem az elsődleges és a másodlagos kulcsok segítségével.

              Az első fejezetben (bevezetőben) már ismertetett adattáblák közül most csak a reflektorszerepet megvilágító, azt alátámasztó táblákat sorolnám fel: A regény általános szerkezete és az Üzenet a címzetthez című táblák a kiválasztott regényről nyújtanak általános képet. Az első tábla megnevezi ki a reflektor a regényben, milyen a regény típusa szerkezet és téma szerint. A cselekményvázlatot ismerteti a főbb mozzanatokat kiemelve. Megnevezi a cselekmény helyszínét, vagy helyszíneit, meghatározza a történet idejét. Felsorolja először a főszereplő(k) nevét, majd a mellék- és epizódszereplőkét. S az első tábla a fő szövegszervező elvet is megnevezi.

A második tábla ezt az általános képet egészíti ki a befogadó szemével nézve, mi az erkölcsi, szociális, érzelmi értékelése a regényben bemutatott történéseknek, s végül a mű költői mondanivalójának megfogalmazásával az életműben betöltött szerepét is értékelni lehet.

A tulajdonképpeni szövegtani elemzés a Idézetek, relációk; Szófajok; Szóképek; Stílusalakzatok; Mondatszerkesztés és a Szövegszervezés című táblákban végezhető el.

Ezeket a táblákat az Idézetek, relációk fogja egységbe. Itt írható be a regénycím, a lapszám, az idézet maga, a szereplő neve (akiről szól az idézet). A továbbiakban, a táblában azt is meghatározzuk, hogy az adott szereplő kihez, mihez viszonyul a szövegegységben, miképpen minősíthetjük a relációját, és milyen a szereplő lelkiállapota. Megnevezzük a reflektort az adott idézetben, s végül azt is, hogy milyen a hangneme a szövegrésznek az előbb felsoroltak függvényében. A szófajok, szóképek, stílusalakzatok, mondatszerkesztés táblákba az adatok előfordulásuk és jelentésformáló szerepük alapján táplálhatók be.

A regények kiválasztási szempontjai elsősorban szerkezeti vonatkozásúak. Keretes, párhuzamos és lineáris szerkezetű a narrációs szövegek felépítése.

Az egyik párhuzamos szerkesztésű regényben,  A kőszívű ember fiaiban az író a reflektor szerepét tölti be, azaz az író és a narrátor énje ugyanaz.

A regény szövegszervező elve az ellentét. Erre épül az egész cselekményszerkezet. A halott apa, a "kőszívű ember" és az élő anya, a "gyémántszívű asszony" közötti ellentét a mozgatórugója a velük valamilyen formában kapcsolatba került szereplők cselekedeteinek.

A cselekményvázlat röviden: A kőszívű ember végrendeletében megszabja, miként viselkedjen halála után a felesége, hogyan irányítsa tovább a fiait, azon az úton, amelyen ő indította el őket, hogy a Baradlay család minden időkben, erős oszlopokon állva fenn maradjon. Az anya megfogadta: minden pontban szembeszegül férje akaratának. Nem megy férjhez Rideghváry Bencéhez. Hazahívja a fiait. Arankát, a pap lányát feleségül adja Ödönhöz. A forradalom kitörésekor Edittel (Richárd menyasszonyával) együtt Richárdot hazaküldik, mert a csatatéren van neki a helye, a haza szabadságáért kell harcolnia. Jenőt lebeszéli arról, hogy feleségül vegye Alphonsinet, és visszautasíttatja vele a számára felajánlott titkári állást. S együtt hazamennek Nemesdombra. A szabadságharc bukása után Richárd önként jelentkezik a hadbíróságon, Ödön odahaza várja az idézést. A névcsere miatt Jenő jelentkezik helyette, s vállalja testvére helyett a mártírhalált. Az anya gyászol, s kétségbeesésében megbékül halott férjével. Richard kegyelmet kap, és feleségül veszi Editet. Az áruló Alphonsine betegen és szegényen Baradlayné kórházában talál menedéket.

A narrációs szövegben a leíró fókusz a legkedvesebb gyermeknek, Jenőnek a halála. Áldozata kettős szerepet kap: egyrészt megmenti bátyját a haláltól, akinek gyermekei nem lesznek árvák, másrészt a halott kedves fiú a lehetetlent is meg tudja oldani: kibékíti a szüleit is. Ez úttal is közbenjáró volt közöttük, (ahogyan gyakran tette ezt gyermekkorában is), véget vetett a nagy (az egész cselekményt meghatározó) küzdelemnek: nem harcol már többé az anya az apával. Együtt siratják a legkedvesebbet, Jenő fiúkat.

Az alábbi idézetrész paradoxonra épül, halott férje képmásával beszél, vitatkozik az asszony, mikor megtudja, hogy a fia meghalt. Csak az asszony beszél, a festmény hallgat, de a halott ember gondolatait az asszony szavai (kérdései) szólaltatják meg. Azokkal vitatkozik, perel. S a végső összeomlás jelképes: akkora a fájdalom, hogy az már elviselhetetlen, szavakba nem önthető. A szövegben reflektor az író-narrátor, de a férj szavait reflektorként az asszony szólaltatja meg, s saját kétségbeesését is ugyanakkor szabad függő beszédű szövegben.

                        Most már aztán szabad!

Szabad az anyának gyermeke véres öltönyével őrjöngve végigrohanni termein, míg a kőszívű férj arcképe elé jut, ott leroskadni a földre, és zokogva mutatni fel előtte azt az öltönyt.

"Nézd! … Nézd! … Nézd!"

És azután csókjaival elhalmozni, könnyeivel megfüröszteni azt a drága öltönyt.

"Ő volt a legkedvesebb fiam!"

Szabad neki őrjöngve feleselni a képpel.

"Miért vetted el? Te vetted el tőlem! Vétett ez valakinek valamit a nap alatt? Ártatlan volt, mint egy gyermek, mint egy leány! Nem szeretett úgy engem senki, mint ő, soha! Mellettem volt, míg gyermek volt, s eljött hívásomra, mint férfi; otthagyta kedvesét, rangját, dicsőségét, hogy velem jöjjön. Miért kellett ennek meghalni? Miért kellett ennek a szívét megszakítani, aki szelíd volt, mint egy galamb; csak mosolygott, ha bántotta valaki; soha harag nem lakott ebben a szívben! Én űztem őt a halálba? Az nem igaz! Én nem űztem őt oda. Igaz, hogy nehéz szó volt, amivel elbocsátám: "Nem azokat a fiaimat siratom, akik elvesznek, hanem téged, aki megmaradtál!" – De azért nem kellett volna neki énrajtam olyan rettentő bosszút állni! Ez a gondolat nem támadhatott az ő lelkében. Ezt te sugalltad neki. Ez egészen a te rettentő szívedben szülemlett gondolatokhoz hasonlít. Le akartál a földre zúzni, itt fekszem. Lábad elé akartál tiporni; ott vagyok. El akartad velem ismertetni, hogy holtod után is megverhetsz kezeddel; érzem; vonaglom alatta. Nem hazudok előtted emberfölötti erőt, nyomorult vagyok. Nyomorult, amilyen csak egy anya lehet, aki temet. Te pedig kegyetlen vagy, mint egy apa, ki fiait maga után hívja. Ó, ismerj velem irgalmat. Nem küzdök veled, meghódolok. Ne vidd el a többit! Másik fiam is ott áll, ugyanazon sír szélén; ne taszítsd bele rettentő kezeddel. Ne hívd el, ne hordd el tőlem valamennyit. Ne látogass meg így, amint fogadtad halálos órádban. Én jót akartam. Isten a tanúm. Nem tudtam én, hogy ez így fájni fog."

                        És ott maradt ájultan az arckép előtt.

                        … Az is szabad volt.

                        Az arckép pedig nem válaszolt semmit. (JKK R 28: 301-302).

Baradlayné relációja halott férjéhez: vívódó, önmarcangoló, mivel az anya a fia halálával képtelen megbirkózni, s szorongva félti a másik két gyermekét a halott ember bosszújától. A teljes kétségbeesés, lelki összeomlás állapotába jut. Feladja a küzdelmet, az ellenállást, s ezzel megállítja a bűnhődés (büntetés) folyamatát. Az arckép nem válaszol semmit – mintha megbocsátott volna az asszonynak. (S valóban csoda folytán a tábornok megkegyelmez a második fiúnak, Richárdnak. Megtudja Alphonsine jóvoltából, hogy menesztik hivatalából, mert megsokallták már a vérontást. Mintha azt a tábornok akarta volna! A tábornok pedig azzal válaszol azoknak, akik őt ebbe a helyzetbe hozták, és most őt teszik meg bűnbaknak, hogy megkegyelmez az utolsó éjszakán valamennyi halálraítéltnek. Köztük van Richárd is.)

A szövegszervező elv itt is az ellentét.

A stílusalakzatok közül az érzelmek fokozásával érzékelteti a hősnő lelki összeomlását. A felkiáltó és kérdő mondatok zsúfolódása szaggatottá teszi a prózai szöveg ritmusát. S a rövid, kihagyásos, indulattól fűtött mondatok használatával Jókai a szereplő zaklatott lelkiállapotát érzékelteti. A szabad melléknév többszöri ismétlése predikátumként az anya megkötöttségét érzékelteti, kiszolgáltatottságát (a forradalom és szabadságharc elfojtása utáni terror jelképeként: szabad az anyáknak a gyermekeiket siratni, szabad zokogni a vérfoltos öltönyt csókolgatva, de csak akkor, miután a katona eltávozott, s az ellenség már nem látja a legyőzöttek fájdalmát).

Jelképi szinten ellentétes: az asszony kétségbeesett könyörgése és a kép hallgatása.

Hasonlatok: Ártatlan volt, mint egy gyermek, mint egy leány! Nem szeretett úgy engem senki, mint ő, soha! Mellettem volt, míg gyermek volt, s eljött hívásomra, mint férfi; … szelíd volt, mint egy galamb; csak mosolygott, ha bántotta valaki.

A jelzők halmozása romantikusan fokozza ezt az ellentétet: véres, drága öltöny; legkedvesebb fiam; rettentő bosszú, szív.

Visszautalás egyik előző szövegrészre: a regény elején a meghalt ember – meghallván felesége fogadalmát – még visszatér, hogy tiltakozó akaratának hangot adjon:

… Egy emberen túli, egy elképzelhetetlen borzadályú kiáltás hangzott fel a csendben.

A felriadt nő rettenve tekinte az ágyán fekvő halottra.

És íme, annak elébb lezárt ajkai most nyitva voltak, lecsukott szemei elmeredve, és mellén összefogott két keze közül a jobb feje fölé emelve.

(JKK R 27: 30).

Erre a tiltakozásra vonatkozik az előző szöveg záróképe: a kép hallgatása.  A két idézetrész közötti eseménysorozatban közben megtörténik a legkisebb fiú közbenjárása: kibékíti a szüleit.

A szereplő-reflektor (az egyenes beszédű első személyben elzokogott szövegrészben) zaklatott lelkiállapotú harca a halott férjjel a romantika jegyeit hordozza, s a szövegrész ellentétre épülése szervesen beilleszkedik a cselekményszervezésbe. Kérdéseiben fogalmazza meg a halott férj gondolatait, amely tulajdonképpen belső vívódásának, önmarcangolásának, bűntudatának a nyelvi kivetülései.

Ugyancsak a reflektorszerepet lehet elemezni három párhuzamos szituációban a szerző által tudatosan felépített szövegrészekben: Baradlayné három fiával háromféleképpen beszél (kommunikál), mind a hármat hazahívja, de mindegyiket eltérő módon. Jól ismeri őket, emiatt különböző módon beszél velük, mind a hárommal az egyéniségükhöz illően.

Ödönnek elég csak egy rövid, tőmondatokból álló táviratot küldeni, hisz azt semmi: sem a rettentő orosz tél, sem a farkasok, sőt még a halál sem tudja megállítani abban, hogy az ő csillagjaihoz (az édesanyjához és a szeretett lányhoz) minél hamarabb visszatérjen.

"Atyád meghalt. Jöjj azonnal! Szerető anyád, Mária" (JKK R 27: 63).

A szereplő: Baradlayné

Relációja – kivel: Ödönnel (legidősebb fiával)

Relációja – mivel: A távirattal. (Eszköz az anya kezében, hogy üzenjen a fiának.)

A reláció minősítése: Pozitív.

Hangnem: Tömör/Parancsoló

Tömör, summás az üzenet. Az anya ismeri a dolgok hátterét, tudja, hogy a fia egy percet sem fog késlekedni. Nem panaszkodik, nem kér segítséget, csupán a tényt közli: az atya meghalt. S ezután jön az "áhított" hazahívó parancs. S végül az aláírás jelzős szerkezete a lényegre tapint. Nem akárki, hanem szerető édesanyja hívja.

A szöveg tömörségére adott válasz a lehetetlenség határát súroló engedelmesség. (Majdnem a fiú életébe került ez a sietség. Ha az őt kísérő jó barát, Leonin nem menti meg az életét, ott maradt volna örökre a jég alatti vízi világban.)

Richárdot már nehezebb volt hazahívni Magyarországra, a forradalmi hadseregbe, mert őt kötötte a császárnak tett esküje. Segített ebben Edit is, a titkos jegyes.

Lélekcserélő idők járnak fiam … Mindnyájan más emberek lettünk. Minden kőnek szíve van most és fáj … minden egyes kardviselőnek van egy anyja otthon; és ha kétszázezer anya elkezd jajt kiáltani, azt meghallja majd a nagy gyermek! Kiáltottunk! A pórnő, az úrnő ment, írt, beszélt, ahol fia volt. És meghallották szavunkat. És az egy rettenetes parancsolat volt. Az anyák hazaparancsolták fiaikat. És a fiúk hazajöttek. Csak te nem hallottál meg minket

… Nézd, itt van egy fiatal leány, apácanövendék. Ez meghallja, mint beszélik el előtte titokban, hogyan akarják elveszteni kedvesét … És a fiatal leány … megszökik övéitől … koromsötét éjben végigfutja a város kísérteties utcáit, hogy feltalálja kedvesének anyját, hogy annak lábaihoz vesse magát és így szóljon hozzá: Asszony! Fiadat meg akarják ölni, rettenetes, gyalázatos halállal! Siess! Keresd fel! Válassz számára valami szebb halált …

          – Mit tegyek?

– Tanuld meg közkatonáidtól. A tábori jelszó, mellyel előőrseiden átjöttünk,

                  ez volt: "Nyergelj, fordulj!" Ha e jelszót kimondod, megtudod, merre mégy.

                  Hogy eljutsz-e oda? Az kardod dolga és az Istené! (JKK R 27: 287-288).

A szereplő-reflektor: Baradlayné

Relációja – kivel: Richárddal (Középső fiával, a katonával).

Relációja – mivel: A hazaszeretethez/Forradalomhoz.

A reláció minősítése: Pozitív.

A szereplő lelkiállapota: Lelkesedő és lelkesítő egyben.

Hangnem: érzelmekre ható, meggyőző erejű, biztató.

Emelkedett hangnem a nagy koreszméhez (a forradalomhoz és a szabadságharchoz) illően. Patetikussá teszik a szöveget a szimbolikus erejű jelzők: lélekcserélő idők; kétszázezer anya; rettenetes parancsolat; fiatal leány, apácanövendék; koromsötét éj; kísérteties utcák; rettenetes, gyalázatos halállal; (Válassz számára) valami szebb halált

Metonímia: minden egyes kardviselőnek van anyja otthon

Metafora: nagy gyermek (a haza fiai).

Az idézetnek két része van: az előkészítő érzelmekre ható hatalmas tablókép, tele beszédes, érzékletes művészi jelzőkkel és a második rész csattanóként zárja ezt a tablóképet: az anya rövid felszólító mondatban, parancsszóval válaszol a fia kérdésére: Mit tegyek? "Nyergelj, fordulj".

Pszichológiai tényezők határozzák meg Baradlayné beszédében a mondatok sorrendjét, egymás után következését. A hosszú, érzelmekre ható előkészítés után a két felszólító módú igéből álló parancsoló mondat.

Egyébként titkos jelszó volt ez: a Bécsben szolgáló magyar katonákat lázadásra és hazatérésre szólította fel. 

Előrevetíti a katonafiúk hazatérésének a küzdelmes útját. Le se szállnak a nyeregből, amíg haza nem érnek.

Később Pál úr, Richárd hű szolgája bevallotta a gazdájának, hogy alárendeltjei – egyébként hűséges katonái – erre a parancsszóra megölték volna szeretett hadnagyukat, hogy a hazaárulás gyalázatától megmentsék.

Richárd életében ez többszörös fordulatot jelentett: életmentés egyrészt, és választás másrészt: a hazaszeretet legyőzte a császárnak tett eskü kötelező erejét.

S a regény cselekményében döntő lépés volt ez a huszáros bravúr: a katona most már ott harcol, ahol a helye van.

Baradlayné a harmadik fiát, Jenőt tudja a legnehezebben hazahívni. Első lépésben a számára elküldött levél Rideghváry és Alphonsine fondorlatos előkészítésének eredményeképpen ellenkező reakciót váltott ki Jenőből. Jenőnek választania kellett: vagy az apa által megjelölt úton halad tovább a hivatalnoki ranglistán fokozatosan fölfelé emelkedve (személyi titkár először, s a szabadságharc leverése után esetleg majd nagykövet is lehet), feleségül véve a szeretett nőt, Alphonsinet, vagy az édesanyjával együtt hazamegy Nemesdombra (a családi birtokra), és lemond a hivatali sikerről és a szerelemről.

Második lépésben az anya személyesen könyörög neki, testvérei életéért könyörög.

– Te visszatértél? (…) Miért nem parancsoltál velem?

      – Ó, fiam, én nem parancsolok (…) könyörögni jöttem hozzád (…)Nem akarlak én lebeszélni semmiről, amit te elhatároztál magadban (…) Ó, én nem vagyok más, mint egy gyászoló özvegy, ki fiainak megásott sírja mellett könyörög (…) Hogyne jöttem volna vissza, hogy még egyszer lássalak utoljára az életben.

–  Ó, ne mondd azt!

– Messze fogsz menni tőlünk, s jaj nekünk, mikor ismét visszatérsz (…) a két hűtlen Baradlay ellen tulajdon testvérük, a harmadik indult el meghívni a nagy hatalmú szövetségest.

                        Jenő arca sápadt lett, mint a szobor; merev tekintettel bámult maga elé. Ezt neki nem mondták elébb (…)

                        Anyja folytatá:

–  És majd akkor, midőn gazdag és hatalmas fogsz lenni, midőn egyedül fogod bírni mindazt, amit most együtt bírunk veled, midőn boldogságod fényében úszni fogsz, fiam, emlékezzél ez órára, anyád könyörgő szavára: fiam! Bátyád gyermekeit koldulni ne engedd!

–   Anyám! (…) Én nem indulok el azon az úton. (JKK R 27: 330-335).

A szereplő-reflektor: Baradlayné.

Relációja – kivel: Jenővel (legkisebb fiával).

Relációja – mivel: A hatalommal és az ál-boldogsággal (keserű az ilyen boldogság, amely mások szenvedésére épül).

A szereplő lelkiállapota: A fiai, unokái életéért  könyörgő anya.

Hangnem: Érzelemteli/Megrendítő/Ironikus

Jenőt fokról fokra győzi meg az édesanyja arról, hogy nem választott helyesen. Ismerve fia szerető szívét, annak megrendültségét használja ki és ébreszti fel a komor valóságra: eszközként akarják őt, Jenőt felhasználni, vele akarják az országba hívatni az orosz nagyhatalmat, hogy leverje testvérei szabadságharcát.

Töredezett, szünetekkel teli szöveg. A hasonlat: a fiait gyászoló özvegy képe még nem valóság, csupán prófécia, de az érző lélek (Jenő) számára megrendítő tény.

Jenő arca sápadt lett, mint a szobor; merev tekintettel bámult maga elé. Ez a szoborrá merevedés jelzi a belső lelki drámáját a fiúnak. Tudatára ébredt annak, hogy becsapták.

S az anyjával tart. Ez az a fordulat az életében, amikor lemond minden álmáról, vágyáról és követi a lelkiismeret szavát, s jut el majd fokról-fokra a végső önfeláldozásig.

A három fiú jelleméhez, eltérő körülményeik által meghatározott helyzetükhöz igazodnak az anya beszédét előadó szövegek: Ödönhöz távirati stílusban szól, Richárdhoz katonás, parancsszóval záruló meggyőzés hangján, s a legkisebb fiához a lelki húrokat megpendítő, drámai könyörgés hangján elzokogott rábeszéléssel.

Egy másik fontos narratív elem a szövegben: Alphonsine notesze, mint terhelő bizonyíték a haditörvényszéki tárgyaláson kettős szerepet kap a regényben. Jenő reflektorként visszaemlékezik azokra a pillanatokra, amikor Alphonsine feljegyezte őket. Alphonsine Ödön forradalomra buzdító szavait a Jenő vállára tett noteszben írta le. S azt hazudta akkor Jenőnek, hogy azért örökíti meg e szavakat az albuma számára, hogy soha el ne felejtse, örök emléke legyen az akkori nagy napnak. A notesz, mint terhelő bizonyíték megrendítő hatással van Jenőre, megkönnyíti számára a halál vállalását.

A hadbíró egy tárcából kiszakított lapot adott kezébe, hogy olvassa, ami azokon írva van plajbásszal.

Hogyne emlékezett volna azon szavakra Jenő? Hisz Alphonsine írta azokat fel amaz emlékezetes erkély alatt, midőn testvére szónoklatát hallgatták együtt.

Az ő vállára téve tárcáját, jegyezgeté fel e neves mondásokat – albuma számára.

                                                                                          (JKK R 28: 286)

A szereplő-reflektor: Jenő

Relációja – kivel: Alphonsine-nal

Relációja – mivel: A noteszlappal.

A reláció minősítése: Negatív

Lelkiállapota: A szeretett nőben való csalódott/Keserűség a lány álnoksága miatt.

Hangnem: Drámai/Ironikus

Drámai és ironikus egyben a szöveg hangneme, mert ellentét figyelhető meg a Jenő emlékezetében levő szavak (az akkori szituáció) és a noteszlap jelenlegi helyzetben betöltött szerepe (terhelő bizonyíték) között.

Az ellentét csattanója a kérdés érzelmi telítettségére következő szerzői kiemelés. Az akkori szóhasználat változatlanul megismétlődik a tárgyalás perceiben Jenő emlékezetében (amaz emlékezetes erkély, testvére szónoklatát hallgatták együtt, e neves mondásokat), s csak a gondolatjellel jelzett szünet után következik a csattanó: albuma számára. Itt már nyilvánvaló a szövegben fokozatosan előkészített csattanó: hazudott neki akkor a lány, nem albumba írta ő azokat a szavakat, hanem terhelő bizonyítéknak jegyezte le (és nem jegyezgette). A szeretett lány kétszínűsége ekkor lett nyilvánvaló Jenő előtt, aki most már könnyű szívvel vállalta a halált. (Már nem volt semmi sem, ami itt visszatartotta volna a földi életben, amiért érdemes lett volna élnie).

A reflektorszerep váltása itt drámaivá teszi a bemutatott jelenetet. Mindez csak Jenő lelkében játszódott le, a bírái nem észleltek semmit a benne lezajlott tragédiából. S a leleplezésből adódóan a szöveg hangneme is ironikusra vált.

Az előbb elemzett idézetek: a szereplők sorsának párhuzama, és egymás mellett haladása mindaddig, amíg egyiknek az életfonala megszakad, majd a belső szinten, a szereplők lelkében lezajló reflektorváltás mindkét esetben tragikussá, drámaivá teszi a fordulatot a narrációs szövegben.

Párhuzam, ellentét, belső síkváltás mind a regény költői üzenetét hivatott jelképi szinten érzékeltetni. A forradalom és szabadságharc nemes eszméje a legkülönbözőbb lelkületű embereket, egyéneket is cselekvésre késztette. Mindenki áldozatot vállalt a maga módján. A jelképes szerepcsere (Ödön–Jenő nevek német nyelvű felcserélése) pedig a népmesei fordulat eszközével él. A legkisebb, a leggyengébb hozza meg a legnagyobb áldozatot: életét adja a hazáért, a családért, a testvéréért, a gyermekekért (hogy ne legyenek árvák testvére gyermekei).

Hősköltemény a regény eposzi emelkedettségében, líraiságában. Mindenki azonban egyénileg éli meg a szabadságharc leverésének a tragédiáját.

A belső reflektorváltással pedig a tragédia katarzisát váltja ki a szerző a fiktív és a valóságos olvasóban egyaránt. A katarzis pedig a lelki megtisztulást eredményezi.

A narrációs szöveg szövegszervező elve az ellentét. Két pólus, két akarat feszül egymással szemben a regényben. Az egyik pólus a kőszívű ember, akinek a szíve jelképesen megkövesült nemcsak a betegsége miatt, hanem a zsarnoki, lélek nélküli, csupán a hatalomszerzésre törő családfői ténykedése miatt is.

A család sorsának az irányítását a kőszívű ember szeretné még halála után is a kezében tartani a végrendelet által. De az emberi érzelmeket teljesen figyelmen kívül hagyja, s megcsonkítaná lélekben a saját fiait. S mindezt miért? Hogy az alapjaiban roskadozó nemesi rendre támaszkodó önkényuralmi államformát fenntartsa. Ezzel száll szembe a "gyémántszívű asszony", a kőszívű ember felesége, a fiúk édesanyja. Embereket, önmaguk erejében bízó, nemes eszményekért dobogó szívű, határozott fiúkat akar, akik az életüket is képesek feláldozni a hazáért, ha arra szükség van. S ez a másik pólus, a katartikus igazságszolgáltatás ennek a győzelmét hirdeti a regényben. Leverték a forradalmat és a szabadságharcot, látszólag győzött a kőszívű ember: az anya a halálba küldte a saját fiait – de nem tehetett másként. Olyan eszmékért szálltak síkra, amely a humánus életeszményt állította követendő példának: hazaszeretet, hűség, áldozatvállalás.

A kiválasztott idézetek, mind ezt példázzák s a reflektor-szerep elemzése, pedig a nézőpont elvet érvényesíti a szövegszervezésben több szinten: a cselekmény, a mondatszerkesztés, a szóképek, a stílusalakzatok és a szóhasználat szintjén.

Az ellentét két életfelfogás összecsapásának a képi kivetülése, s a végkifejlet jelképezi a költői mondanivalót: a szabadság eszméjének még az egyéni boldogság feladásának az árán is győzedelmeskednie kell, s ennek a bizonyítása a hármas szálon futó párhuzamos egyéni sorsoknak a bemutatása.

Összegezés: A nézőpont elméletek bemutatásával a reflektorszerep szövegszervezői funkcióját, elméleti megalapozottságát szerettem volna bizonyítani.

A reflektorszerep elemzése Jókai regényeiben a cselekmény fikcionális világában, a szövegek nyelvi megformálásának szintjén és a jellem ábrázolásában egybevágóan egységes képet nyújt.

Szimbolikus jelentést hordoz: a tulajdonképpeni költői üzenet felfedését segíti a fokalizálás módszerével az egyes regényekben. A keretes, a párhuzamos és a lineáris szerkezetű regényekben a reflektorszerep váltakozása a nézőpont szerinti szövegszerveződést határozza meg.

A továbbiakban ezt a folyamatot szeretném nyomon követni dolgozatom egyes fejezeteiben, az elemzett regényeket szerkezeti felépítésük szerint csoportosítva.

Csak a keretes szerkezetű regényekben elemzem a reflektorszerepet, a másik két szerkezettípussal további kutatásaimban szeretnék foglalkozni.

Könyvészet

Booth, Wayne C.  Retorica romanului. Bucureşti, Editura Univers, 1961/1973

Cassirer, Ernst.  An Essay on Man. New Haven, Conn, Yale University Press, 1944.

Eco, Umberto. Şase plimbări prin pădurea narativă. Bucureşti, Editura Pontica, 1994/1997.

Fowler, R. Linguistics and the Novel. London, Methuen, 1977. 

Genette, Gérald .  Figuri. I-III. Bucureşti, Editura Univers, 1966/1969/1972/1978.

Leech, Geoffrey N.– Short, Michael H.  Style in English Fiction. A Linguistic Introduction to English Fictional Prose. London, Longman, 1981.

Martonyi Éva. Realista szövegen végzett szemiotikai gyakorlatok problémái. In: Az irodalmi elbeszélés elméleti kérdései : Narratológiai tanulmányok. [Vol. curavit Z. Kanyó], [írta Németh G. Béla et al.]. Szeged, JATE, 1980.