„ S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?” /
Nagy László/
Közel egy évvel ezelőtt láttam először a fényképen lévő szoborgyalázást, de most 2013 adventjén csillapodott le a tehetetlen dühöm, hogy írok róla. Nap mint nap tanúi lehetünk a jó és a rossz harcának. Sajnos a sátán nyerésre áll, bár a nyerésre állást Kő Pál vitatja. A képen látható szobrok /?/ Pestszentlőrinc szívében egy Üllői úti parkban árválkodnak. Az önkormányzat alig kőhajításnyira található, így az „illetékesek” folyamtatosan szembesülnek velük - tán szemlesütve
Szécsi Margit, és Nagy László költőházaspárt Kő Pál Kossuth-díjas szobrászművész álmodta szoborrá.
Az „ áldozattá” vált Szécsi Margitról mondták.
Csoóri Sándor: Az utolsó évtizedben talán a legpolitikusabb költőnk volt. Oly keményen, és pontosan írta be az országos panaszkönyvbe életünk nyűgjeit, hogy költőóriás férje Nagy László életművének is méltó folytatójává vált.
Nagy Gáspár: Törékeny lényének szuggesztív ereje sugárzása volt. Nagy Lászlóval közös műhelye pedig valóban maga a csoda.
Művészekkel beszélgettem az alkotás folyamatáról.
Kő Pál úgy éli meg, hogy folyamatosan adja át énjének egy darabját a majdani kész alkotásnak. A szobor avatásán engedi el a mű kezét, és búcsúzik tőle. Vannak szobrai amelyek annyira hozzánőttek, hogy nem tudná elengedni a kezüket az erre szakosodott „gyűjtők” bánatára. Megkérdeztem: Hogy élted meg mikor megtudtad a szoborcsonkítást? Indulatba jött és a műgyűjtőket szidalmazta. Meglepetten kérdeztem – Tényleg úgy gondolod, hogy a műgyűjtők?
Á dehogy, Magyarországon a világon először „ kitalálták” a „ megélhetési” bűnözést, és ez üzletággá vált.
Búcsúzóul annyit mond: Ide vezet az Isten tagadás.
Móra László festőművész véleménye: Amit alkotsz, az nem a tiéd, hanem az egyetemes kultúráé, persze csak akkor, ha olyan színvonalú műremek. Egyedül csak az alkotási periódus, a mű vajúdási folyamata a tiéd. Az a katartikus állapot, amit akkor Isten kezében töltesz! Nem az számít, hogy hol milyen körülmények közt alkotsz, hanem a végeredmény amit a művészet oltárára leteszel, a saját személyiségedből kiszakítva, a szellemed égetésével, és a lelked szeretetével legyen az bármilyen műfajú művészet!
Domonkos Béla szobrászművészt Sashalmon Mindszenty József hercegprímás úr szoboravatásán ismertem meg. Az ünnepélyes szertartás alatt végig az Ő arcát figyeltem, és láttam lepelhulláskor a sokat megélt markáns arcán legördülő könnyeket. A napokban azt kérdeztem tőle: Béla bátyám mikor adod át lelked egy részét a szobornak? Ő azt válaszolta- Ha kész van, de a köldökzsinórt a leleplezés után vágom el.
A művészeket azért szólítottam meg, hogy érzékeltessem milyen pusztítást végezhetnek az alkotók lelkében a sátáni rombolók. Legyen az ég felé mutató szobor csonkított nyaka egy felkiáltó jel: ELÉG VOLT!
Az írást javítgatva elmerengve nézek ki a szobaablakon. Idén nem lesz fehér karácsony állapítom meg, és régi adventokra gondolva le- lecsukódik a szemem. Kint találom magam az éjszakában a téren, előttem a költő még ép mellszobra. Megszólítanám, de nem merem. Ő csak néz „ szobor szemmel” ( Sz.M) egykori hitvese felé.
-Költő úr!- súgom felé halkan- nem zavarom? Meglepetésemre válaszol.
-Hogyan zavarhatnál? hisz nem alszom, csak álmodom.
- Hová lett? Mikor történt? –kérdezem zavartan a szoborcsonk felé fordulva.
- Mi ezt a szót, hogy idő nem ismerjük. Itt örökkévalóság van, és ennek nincsenek részegységei. Az idő odaát engem is elgondolkodtatott. „ A szomorú örök” című versemben- Por virága hajlik patáikra/ lengő farkuk aranybojtos inga,/ méri, méri a fülledt időt.
Margitka, hogy hova lett nem tudom. Lehet, hogy felkérte táncra egy bohókás szellő, és itt forgolódnak a parkban, míg bele nem fáradnak. Vagy hazament meglátogatni édesanyját, akivel a közelben laktak. Itt nevelkedett, tette meg az első lépéseit, és tanult meg írni.
Az éjszaka sűrű csendjét ekkor egy zörgő csattogó éjszakai villamos zavarja meg, és a csend felrebben, mint mikor a lakmározó madarak közé követ hajítanak. A villamos távolodva belefúrja magát az éjszakába, és ahogy a parkban bújócskázó szél hallgatásra pisszent,visszabújik a csend a fák és a szobrok mögé.
A költő folytatja a beszélgetést: Most az egykori iszkázi adventi rorátékról álmondtam. Akkor ropogós hideg telek voltak. A hajnal kitett magáért, úgy szúrta a hideg, fagyos tűhegyeit az arcunkba, hogy szinte fájt. Aztán te mivel foglalkozol, hogy ilyen kíváncsi vagy ránk? -Hát- zavartan pirulva szólalok meg- én is írok úgy öt-hat éve. Sokat gyötrődőm, nem vagyok biztos magamba. Talán abba kéne hagyni!? A kétségemre a választ Döbrentei Kornél adta: El kell jutni a szellemi függetlenség azon magaslatára, amely szinten már közömbös mindenféle dicséret vagy elmarasztalás. Aki idáig eljut már egy magasabb rendű igazság birtokában van, és ezért tántoríthatatlan. Egyetlen bírája vagy megítélője maga az idő. -Igaza van a Kornélkának, nagyon tehetséges költő, de, hogy megtudtam , hogy te is írsz kérlek tegezz vissza.
-Tudod, úgy van ez László ha hallok egy szép szövegű dalt hozzáillő melódiával, vagy olvasom a Te verseid vágyódom, epekedem, hogy egyszer én is ilyet írjak.
Ekkor láttam hideg szemében először megértő kedves csillogást.
Jól gondoljuk meg, ha nem csavarjuk ki az „éhes fűrészt”/ N.L/ a garázdák , a gyerekekre vadászó mesterlövészek kezéből a fegyvert hová jutunk? Nemcsak álmodozni kell egy szebb világról hanem tenni is kell érte. A Teremtő segítségével, ha nagyon akarjuk sikerül, és egy valóban szebb világot tudunk örökül hagyni. A környezetünkből érkező valótlan ( agymosó) világot ki kell zárni az életünkből. Nevén kell nevezni az értéktelent, silányt, az ocsmányt a művészetekbe, mert Nagy László szavaival: „ KICSODA ÁLLÍT KÁROMKODÁSBÓL KATEDRÁLIST?”
Írta: v. Ország György
Fotó: v. Ország Niki
Montázs: Tóth Zoltán
