Állunk a vasúti felüljárón és várjuk a tíznegyvenes hatvani személyt. Ez ilyenkor a legjobb időszak, elmegy a Sajó, jön-megy a csillogóan piros szuper személyvonat, ami enyhén futurisztikus látványt nyújt ebben az elkoszolt környezetben. Aztán többnyire végignézzük egy hév becsoszogását is a végállomásra, s ha szerencsénk van, tehervonat is jár alattunk még ebéd előtt. Fúj a szél fent a hídon, melynek korábbi vidéki traktorzöld színét pár éve rozsdásbeton árnyalatra festették. Amióta az eszemet tudom, ez a két szín váltakozik rendszeresen a mi felüljárónkon, mely ugyanolyan szervesen tartozik életemhez, akár a vonatok. Tíz éves koromig hallgattam ablakunkból a megnyugtató zakatolást, riadtam fel minden éjjel menetrendszerűen, mikor az utolsó szerelvény is elment, és csönd borult a sínek mellett terpeszkedő lakótelepre. Emlékeim között a vonatok, vonatutak és a pályaudvarok olyan rendszeres szereplők, mint a sorompók a sínek mentén. Gyerekkoromban nem volt autónk, mint ahogy akkoriban senkinek sem, üresek voltak a parkolók, lehetett nyugodtan gumizni a szomszéd Zsuzsival és a testvéremmel, meg vasport gyűjteni mágnessel az összegyűlt porban, ami a kedvenc időtöltésem volt, szóval vonattal jártunk mindenhová. Nyaralni is persze, mint amikor Gyulára kellett nagyapámmal kettesben elutaznom, mert nagyanyám lábát törte.
– Hogy jutott ilyesmi az eszébe, anyu?
Áll anyám a kórházi ágy mellett a honvédban egy hatágyas kórteremben. Jólesően hűvös van, hatalmas platánok veszik körbe a traumatológiát, nagyanyámról mégis csurog a víz, ahogy megpróbálja anyám rosszalló tekintete előtt minél kisebbre összehúzni magát, de hiába egy defektesre tört sarokcsont gipszét nem lehet láthatatlanná tenni. Kettejük viszonyában már gyerekfejjel is érezhető volt a disszonancia, ahogy anyám, a legidősebb gyerek eljátssza a családfőt, s nagyanyám egy rakoncátlan gyerek szerepében lapul előtte, ha rosszat tesz.
– Csak anyádnak ne szólj – mondja nekem cinkosan nagyanyám s felmászik a cseresznyefa tetejére az elérhetetlennek tűnő gyümölcsért. – Anyu benned megbízik – mondja évekkel később anyám s tekintetében egyszerre villan fel gúny és némi irigység.
Szinte pánik fog el a huzatban langyosan suhogó kórházi függönyök árnyékában, mikor meghallom, hogy a nyaralást mégis megejtjük: nagyanyám nélkül ugyan, kellett neki felmásznia indulás előtt 1 nappal arra a kurva fára. Anyám számol és intézkedik, utasít, szervez és telefonál, s a végén elindul a csabai gyors velem és nagyapámmal, a fülkében még ketten ülnek. Hogy mit fogok csinálni 13 évesen a folyton hallgató nagyapámmal, aki már éppen matuzsálemi korban van – lehetett vagy 60 éves – arról fogalmam sincs, beszélgetni sokat biztos nem fogunk. Sutának érzem magam, a fiúsan rövidre vágott hajam, zavar a szemben ülők kíváncsi tekintete, könyvet veszek elő, valami Rejtőt, kinek volt ez az ötlete, egyedül küldeni nyaralni a nagyszülőkkel, Nagytesó nélkül. – Messzire mennek? – kérdezi a kövérkés asszonyság teli szájjal. Alig pár perce indult el a vonat, de az asszony máris ennivalót vesz elő útitáskájából és elégedetten falni kezd. Mellette ülő kamasz fia tiltakozva rázza a fejét, inkább a rendező pályaudvart nézegeti, ahogy lassan zakatolunk ki a fővárosból.
Nagyapám halkan hümment egyet, én ugyan megmondhatnám annak a nőnek szemben, hogy hiába strapálja magát, nagyapám még jobb napokon se beszél többet három szónál, nem azért mert nincs mondanivalója, hanem mert egyrészt megszokta, hogy mindig nagyanyám beszél, másrészt mert nem szeret beszélni. Annál inkább hallgatni. Figyelmesen, teljes szeretettel, értően. Évekkel később, hirtelen jött halála után pár hónappal, mikor még mindenki dermedt volt a meglepetéstől, hogy egy egészséges 69 éves ember favágás közben meghalt, megállt a szíve, mert nem vigyázott magára, ez ugyanolyan jellemző volt rá, mint az, hogy sose szeretett sehonnan elkésni, vagy az örökös szótlansága, Gyula bátyánk mondta ki frappánsan, gyerekkori komája:
– Hiányzik Árpád hallgatása.
Szemben az asszony nem tud semmit nagyapám korai haláláról, amiről amúgy még mi sem, sem pedig arról, hogy nem jó alanyt választott magának, de hiába, az út hosszú, a gyors lassú s végül kitartó faggatódzás után megtudja: nyaralni megyünk. Ahogy megkapja a végszót máris áradozva mesélni kezd saját útjáról, rokonaikról, akiket látogattak, fiáról, aki mellette ül, lányáról, aki nem. Nagyapám udvariasan hallgat, bólogat néha, de meg nem szólal, közbe nem kérdez. Az asszony beszéde lassan elhal, neki is unalmas az egyoldalú párbeszéd. Taktikát vált, engem vesz célba, hátha belőlem többet tud kihúzni. Felém int a szemével, s újra nagyapámhoz fordul.
– Az unokája?
Bólintás a válasz, de ezt már ismeri az asszony, nem hagyja annyiban.
– Milyen tudós kisfiú lehet, hogy ennyit olvas – mondja.
Csattognak a kerekek, ütemesen dübben a sebes vonat, ahogy áthalad a kereszteződésen. A kisfiam, a legkisebb, aki a három közül egyedül hasonlít rám, integet neki: Szia, pápá Gordon, mert az aligkétévesnek Gordon minden vonat. Olyan gyűjtőnév ez a bugyuta mesefilmből, mint a többieknek volt a kacibogár, aki minden repülő, mászó szúró, zümmögő rovar anyja, vagy tattó, mint az útépítő gépek általános neve. Gordon elsuhan s mi mehetnénk végre tovább a felüljáróról, ha nem állítana meg egy régi ismerős anyuka, mellette gyerek, s immáron összesen 4 kiskorú várakozik ránk felnőttekre, míg kibeszéljük magunkat.
Gyorsan repkednek a témák, többnyire a gyereknevelésről fecserészünk, melyikkel mi a baj, hogy kell kezelni, kihez kell fordulni. Ez bepisil, az nem engedelmes, a harmadiknak nincs barátja. A gyerekek udvariasan tűrik, hogy ügyes-bajos dolgaik elborzasszák a másik anyukáját. Mikor végre elköszönünk egymástól, s továbbindulunk, egy pillanatra meg kell ismét állnom, mert belém nyilall egy régi emlék: az a vonatút nagyapámmal, s az érzés, ami akkor elfogott, hogy valaki: egy idegen rólam merészel beszélni egy rokonommal, a várakozás, ahogy nagyapámra nézek, javítaná ki a rövidlátó kövérkés asszonyt már végre, akinek a fia szégyentelenül vihog az anyján, mert nem vette észre a rövid haj alatt kibontakozó nőiség első jeleit, de nagyapám csak bólint egyet, s ezzel az utolsó némasággal végre a nőbe fojtja a szót, aki többet nem szól hozzánk az úton.
Nagyapám azóta az Úristen mellett szolgál néma bölcsességével, s míg leráncigálom a babakocsit a lépcsőkön, az jár a fejemben, mi lett volna akkor ott, a Budapest Gyula között zakatoló vonaton, ha én, meg a szemközt ülő asszonyság fia egyszerre csak elkezdtünk volna egymással kvaterkázni, mint a felnőttek valahogy így:
– Milyen sokat beszél ez a nő, mindig ilyen?
– Sajnos, de úgy látom a te nagyapád pont az ellenkezője.
– Hát igen, ez azért valamivel jobb. És mondd, mitől ilyen kövér az anyukád? Nem mozog eleget?
– Á, csak szereti a hasát, pedig ebben a korban ez nem egészséges.
És így tovább.
Furcsák a felnőttek.
Azt hiszik, nekik mindent szabad.
Pedig nagyapám tudta, hogy bölcsebb néha hallgatni.
