A számítógép kezelésének készség szintű elsajátítása és az Internet lehetőségeinek gyakorlati alkalmazása széleskörűen elterjedt napjainkban. Az újabb generációk már a számítógépek és okos telefonok világában nőnek fel.
Ez a trend lehetővé teszi, hogy a könyvtári használatban is elterjedjen a multimédiás eszközök használata annak érdekében, hogy az információk minél szélesebb körben hozzáférhetőek legyenek.
1. A multimédia fogalma és a multimédia összetevői
A hipertext nem szekvenciális olvasást és írást tesz lehetővé azáltal, hogy az emberi elméhez hasonlóan a gondolatokat és az információkat nemcsak egy vagy két, hanem több szempont szerint kapcsolja össze. A nemlineáris információláncolás következtében nem egyetlen olvasási sorrend van, az olvasási útvonalról a felhasználónak kell döntenie. A hipertext struktúrája egy gráf, melynek csomópontjaiban találhatók az információk, a csomópontokat összekötő élek pedig az egyes információk közötti kapcsolatokat jelentik. Ezen élek, kapcsolatok mentén az utak bejárhatók, ennek következtében viszont az információkeresés navigálássá válik
Az összekapcsolt információk lehetnek tisztán szövegesek, de akár képek, hangok vagy más objektumok is.
A látszólag szabad barangolásnak, navigálásnak az előfeltétele, hogy az egyes szövegrészek, képek, parancsok stb. között előzetesen szoftveres úton meg kell teremteni a kapcsolatokat. A speciális módon (például más színnel, aláhúzással) jelölt ugrópontok aktivizálásával (legtöbbször egérkattintással) az előre definiált pontra lép át a program, és „behívja” a képernyőre az ugróponthoz rendelt szöveget, képet, parancsot, vagy egy másik állományt, programot.
A multimédia latin eredetű szó. Szóösszetételekben a multi- előtag azt jelenti: sok, a médium (melynek többes száma a média) pedig ‘valami között’, a közbülső helyen található jelentéssel bír. Ma leginkább a közvetítőelem vagy információközvetítő közeg értelemben használjuk.
A multimédiát gyakran úgy definiálják, mint „képek, hangok, szövegek együttesét”[1]. Ehhez még a számítógép is kell, ami az interaktivitást biztosítja, amely a multimédiának legalább olyan fontos összetevője, mint a kép- és hanganyag. Az interaktivitás lényege: a multimédiában a továbblépés irányát az olvasó választja meg, a lekérdezés menetét az olvasó irányítja, aki a program fejlesztői által előre kiépített kapcsolatok mentén szabadon barangolhat. A felhasználó számára a mm. az információt mozgóképek, szöveg és hang formájában, interaktív kezelőfelületek segítségével jeleníti meg.[2] S ez az interaktív multimédia hipermédiává akkor válik, amikor a hiperkapcsolatok révén lehetőség van a navigálásra is.[3]
A multimédia összetevői:
– számítógép,
– interaktív kezelő felületek[4],
– két egymástól független médium, amely közül az egyik időfüggetlen (például szöveg, vagy ábra), a másik folyamatos, időfüggő (például mozgókép, vagy hang),
– a fogalmak közötti nemlineáris kapcsolatok (hipertext) rendszere.
A multimédia projekt alkotó elemei:
– a szoftver eszköz,
– a számítógép vagy a tévékészülék képernyőjén bemutatott üzenetek és a tartalom.
Ha a projektet forgalmazzák vagy eladják vagy becsomagolva vagy az Interneten keresztül, akkor multimédia cím[5]-ként szerepel.
Multimédia projekt lehet egy weblap is, ahol kombinálni lehet a multimédia elemeket HTML (Hipertext Markup Language) vagy DHTML (Dynamic Hipertext Markup Language) dokumentum és lehet használni olyan plug-in modulokat is, mint Macromedia Flash, Adobe LiveMotion vagy Apple Quick Time és olyan böngészőket (browser) is fel lehet használni, mint az Internet Explorer vagy Netscape Navigator.
A multimédia projektnek nem kell feltétlenül interaktívnak lennie, lehet lineáris is.
Az elemeket a projektben alkotó eszközök[6] összesítik
A multimédia projekt minősége elsőrangú fontosságú, a mennyiségi tényező csak ezután következik.
Egyetlen számítógépen is megvalósítható, de a multimédia-alkalmazások egyre gyakrabban hálózatba kapcsolt gépeken futnak.
2. A hálózati topológia jellemző elrendezései
A hálózat olyan rendszer, amely lehetővé teszi a számítógépek közötti információcserét. Ezzel megsokszorozza a hálózatba kapcsolt gépek alkalmazási területeit. Napjainkra a hálózatok az informatika egyik legfontosabb eszközévé váltak a számítógépek nagyméretű elterjedése következtében. Kezdetben csak egyszerűen állományokat továbbítottak, ma viszont általános az igény olyan grafikus felületen át történő interaktív használatra, mint a Web, és folyamatban van a valós idejű hang- és mozgókép-továbbítás egyesítése a hagyományos adatforgalommal. Egy hálózat szolgáltatásainak minősége elsősorban a rajta továbbított adatok sebességétől függ vagy egyszerűbben a hálózat sebességétől függ.
A hálózatok két csoportját különböztetjük meg:
– a viszonylag kis távolságon belüli LAN-t (Local Area Network),
– és a szinte tetszőleges távolságot áthidaló távolsági hálózat, a WAN-t (Wide Area Network).
2.1 Helyi hálózatok felépítése és jellemzői
2.1.1 Kiszolgáló alapú és egyenrangú hálózatok
Egy helyi hálózat kiépítéséhez fizikailag össze kell kapcsolni a gépeket és a hálózatot működtető szoftvereket telepíteni, amelyek működtetik a hálózatot. A hálózat fizikai kialakítása, azaz hogy milyen módon kapcsoljuk össze a gépeket, nem befolyásolja a logikai felépítését. A fizikai kapcsolat sokféle lehet, a logikai azonban csak kétféle: kiszolgáló alapú vagy egyenrangú.
A mai Ethernet hálózatok:
Az Ethernetet háromféleképpen fejlesztették tovább:
– a csillag topológiájú Ethernet,
– a csillag topológiájú Ethernet két hubbal,
– Ethernet kapcsolóhubbal.
A Token ring hálózatokban:
a számítógépek csak akkor továbbíthatják az üzeneteiket, ha erre engedélyt kapnak. Az engedély maga is egy üzenet, amelyik gép megkapja, az küldheti el az adatait a hálózaton. Az engedélyüzenet (angolul a token) körbejár a hálózaton, ha annak a gépnek, amelyik megkapta, éppen nincs küldenivalója, továbbadja a következőnek. A továbbítandó adatokat itt is maximált méretű csomagokra kell bontani, és az engedélyüzenet birtokosa csak egy csomagot küldhet egyszerre. Ezután tovább kell adnia az engedélyt. Újabb csomagot csak akkor küldhet, ha az engedély körbejárva a hálózaton, újra hozzá kerül.
A Token ring hálózat topológiája egy gyűrű (angolul ring), ahol minden gép csak a két közvetlen szomszédjával van kapcsolatban. A gépek „kézről kézre” adják a csomagokat és a tokent. A címzett gép tárolja a kapott üzenetet, majd továbbküldi ő is a kapott csomagot megtoldva egy nyugtajelzéssel. Végül az üzenet visszaérkezik a feladóhoz (az üzenetet küldő géphez). Ez a hálózat csak akkor működik ha mindegyik gép be van kapcsolva és egyik sincsen meghibásodva.
A hálózat akkor működik jól, ha van egy központi egység – a MAU (Media Access Unit), amelyhez kábelekkel csatlakoznak a gépek.
A MAU képes arra, hogy a be nem kapcsolt vagy meghibásodott gépeknél rövidre zárja a kábelt, és így kiiktatja őket a gyűrűből.
2.1.2. Távolsági hálózatok
Egymástól nagy távolságra levő számítógépeket kapcsolnak össze. (Még nem épült ki telefonhálózathoz hasonló hatékony rendszer).
A távolsági összeköttetések működési elvük szerint két nagy csoportba sorolhatók: vonal- illetve csomagkapcsoltak.
A vonalkapcsoltra a legjobb példa a telefonhálózat.
A számítógépes hálózatok már a kezdetektől a csomagkapcsolás elvén fejlődtek.
A továbbítandó adatokat csomagoknak nevezett adagokra bontják és a csomagkapcsolt hálózat állomásai számítógépek, azaz van bizonyos intelligenciájuk és tárolókapacitásuk.
A csomagkapcsolt hálózat két nagy alcsoportja a kapcsolat nélküli és a virtuális áramkört használó protokollok.
A kapcsolat nélküli elnevezést abban az értelemben és akkor használják, amikor a küldő és a fogadó állomás között nem történik egyeztetés az adatforgalom elindítása (üzenetküldés) előtt. A küldő minden csomagban elhelyezi a célállomás címét és a csomag útjába eső gépek szabadon dönthetnek a csomag továbbításáról.
A virtuális áramkör a csomagkapcsolt hálózatoknál azt jelenti, hogy egy kapcsolat csomagjai a hálózaton mindig ugyanazt az útvonalat, a virtuális áramkört követik.
A virtuális áramkör lehet ideiglenes vagy állandó, attól függően, hogy csak egy kapcsolat idejére alakítják ki vagy mindig ez a két gép közötti útvonal.
Néhány csomagkapcsolt hálózati protokoll: X.25 protokoll, TCP/IP (Transmission Control Protocol/Internet protocol) protokollcsalád, ATM (Asynchronous Transfer Mode)
A modemes kapcsolat a modemnek nevezett eszköztől kapta a nevét (a név a modulátor – demodulátor szavakból származik).
Néhány vonalkapcsolt összeköttetési lehetőség:
A telefonközpontok közötti trönkvonalak digitális optikai hálózatot alkalmaznak.
Európában a legelterjedtebb gyors, digitális vonal az ISDN (Integrated Services Digital Network). Az ISDN külön vezetéket, úgynevezett előfizetői hurkot használ minden végponthoz, mint a hagyományos teleon, de már nincs szükség analóg kódolásra, aközpont digitális formában tudja továbbítani az adatainkat.
Az ISDN használatához is ISDN modem kell, amihez csatlakoztatható a számítógép, a telefon és a fax.
Digitális bérelhető vonalak: Amerikában T1 és T3, Európában E1 és E3.
Ilyen vonalakat bérelve a telephelyek között kiépíthető egy digitális magánhálózat; alternatívája a nyilvános, csomagkapcsolt hálózaton, például az Interneten megvalósított kapcsolat.
Az egyes hálózatokat az alábbi jellemzőkkel írhatjuk le:
A hálózati topológia a számítógépes rendszer geometriai elrendezése.
Jellemző elrendezések:
– pont-pont,
– sín- (lineáris vagy busz),
– gyűrű-
– csillagelrendezés,
– többszörösen kapcsolt hálózat.
A pont-pont kapcsolat egyszerűsíti a kommunikációs űtvonal megválasztását, de a megbízhatóságot a leggzengébb vonal határozza meg. A busztoplógiában minden hálózati egységnek önálló címe van, és ezek közös átviteli közegre csatlakoznak. A buszra küldött adatokat minden egység érzékeli, de csak a címzett veszi át. A gyűrűszerű elrendezésnél a gépek között pont-pont kapcsolatok vannak, amelyek végül zárt utat képeznek. Az adatok gépről gépre haladva jutnak el a címzetthez. A csillagkapcsolás esetében minden egység a csillagponthoz kapcsolódik; a csillagpont vagy passzív, vagy aktív. Az aktív csomópont vezérli az egész hálózatot és intézi az útvonalválasztást. A többszörösen kapcsolt hálózatban minden csomópont két vagy több másikkal van összekötve. Ez a rendszer növeli a biztonságot, de az útvonalválasztás összetettebb feladat.
Az adathordozó közeg teremti meg a fizikai kapcsolatot – a kommunikációs csatornát – a hálózat egyes elemei, csomópontjai között. A fizikai megvalósítást négyféle szabvány határolja körül.
A fizikai kapcsolatteremtését meghatározó szabványok:
– a mechanikai szabvány a csatlakozásokkal, a fizikai közeg anyagi tulajdonságaival (ellenállás, megengedett jelveszteség, mechanikai méret, rugalmasság) foglalkozik;
– a funkcionális szabvány a csatlakozókhoz tartozó logikai szerepeket adja meg (például tartalomjel, vezérlőjelek, földelés, stb.);
– az eljárási szabvány a csatlakozókon megjelenő különböző típusú jelek megkövetelt sorrendjét írja le;
– a jelszabvány a megjelenő elektromos vagy optikai jelek alakját, nagyságát és digitális értelmezésük módját (0 és 1) határozza meg.
A kommunikációs csatornában a hálózat egyes elemei, csomópontjai között a jelek elektromos, optikai vagy elektromágneses úton haladhatnak. A jelhordozók leggyakoribb típusai:
– a koaxiális kábel (a tv-technikából ismert külső árnyékoló hálóval körbevett rézvezeték),
– a csavart érpáras kábel (szigetelt rézvezeték, amely 10 km alatti távolságon használható),
– az optikai kábelek (vékony üveg- vagy műanyagszálak, amelyek a fényjeleket vezetik; a szálak valójában két rétegből tevődnek össze; a külső réteg törésmutatója kisebb, hogy így a réteghatáron fellépő teljes visszaverődés megakadályozza a fényimpulzusok kilépését a szálból),
– a mikrohullámú sugárzás pont-pont vagy műhold által közvetett adatátvitel.
Architektúra
A számítógépek közötti kapcsolat, az erőforrások megosztása és megszervezése lehet egyenjogú úgynevezett peer-to-peer vagy kliens-szerver szemléletű.
Az erőforrás elosztó számítógépeket és a közös eszközöket (például nyomtató) hívják szolgáltatógépeknek (szervereknek), míg a szolgáltatásokat igénybe vevő gépek az ügyfelek (kliensek).
A számítógépes hálózat architektúrája azokat az üzenetformátumokat és egyéb szabványokat határozza meg, amelyek alapján az eszközök képessé válnak a kölcsönös adatforgalomra.
A hálózatfejlesztés korai éveiben az egyes cégek saját architektúrákat alakítottak ki, amelyek csak bonyolult kapurendszereken keresztül tudtak egymással kapcsolatot létesíteni.
Ezért dolgozta ki 1978-tól a Nemzetközi Szabványügyi Hivatal (ISO) az OSI (Open System Interconnection Reference Model) elnevezésű, hétszintű kommunkációs modelljét és szabványát, amelyet széles körben elfogadtak és alkalmaznak
A modell hét rétegét egymásra épülő, csak a szomszédos rétegekkel kommunikáló és rétegenként meghatározott feladatokat ellátó, egymásnak szolgáltatásokat nyújtó szabványosított elemek adják. A szabványosítás csak a rétegek közötti kapcsolatokra vonatkozik, ezért a réteg szoftver- és eszköz- „belseje” szabadon választható meg. Ezért nyílt a modell. A rétegek: a fizikai, az adatkapcsolati, a hálózati, a szállítási, a viszonykezelési, a megjelenítési, az alkalmazási. Ezek felölelik a szervezett kommunikáció minden funkcióját.
3. A protokoll
A protokoll határozza meg a jeleknek és szabályoknak azt a csoportját, amelyekkel a hálózat egységei egymással kommunikálnak.
A helyi hálózatok esetében az egyik legnépszerűbb protokoll az Ethernet. Példa még erre az FDDI (Fiber Distributed Digital Interface) vagy az IBM rendszerű token-ring.
Az internet alapú hálózatok protokollja a TCP/IP (Transmission Control Protocol/Internet Protocol) és egyre gyakoribb az ATM (Asyncronous Transfer Mode) protokoll, amelyet a TCP/IP-nél nagyobb átviteli sebességek érdekében fejlesztenek ki.
A helyi hálózatok nagyobb hálózatokba szervezhetők. Több helyi hálózat összekötésével jönnek létre a nagy területű hálózatok (WAN – wide area network), ezek sajátos típusa a városi hálózat (MAN – metropolitan area network).
4. A hálózat kiépítése
A helyi hálózat kiépítése már néhány számítógép esetén is nagy gondosságot igényel. Szakember (informatikus) segítségével célszerű ezt megoldani, különösen a bonyolultabb, nagyobb hálózatok tervezését és kivitelezését.
Az első kérdés a hálózati struktúra meghatározása. Néhány, 5–6gépig megfelelő a peer-to-peer elrendezés, amikor egy speciális program érzékeli a hálózatban lévő aktív elemeket, az egyes gépeken pedig be kell állítani, meg kell osztani a közösen használható adatállományokat és perifériákat. Nagyobb igény esetén csakis a szerver-kliens architektúrákat alkalmazzák.
A hálózati munka szervezésére szerverek szolgálnak, amelyek képesek egyidejű hozzáférést biztosítani a különböző alkalmazásokhoz, és egy ponton kezelik a rendszer-adminisztrációs feladatokat, így a felhasználók hozzáférési jogosultságait is. A szerverek az átlagos PC-nél nagyobb teljesítményű és főként nagyobb üzembiztonságot garantáló számítógépek, amelyeknek ára egy nagyságrenddel is meghaladhatja az asztali számítógépek árát. A feladat elvégzéséhez valamilyen hálózati operációs rendszerre van szükség. Kisebb hálózatoknál a leggyakoribb változatok a Novell NetWare, a Windows NT vagy a Linux. Nagyobb hálózat, nagyobb adatforgalom még erősebb számítógépet és ennek megfelelő operációs rendszert (többnyire UNIX-változat) igényel.
A hálózatba kötött különböző egységek közötti forgalmat többféle hálózatvezérlő egység támogathatja vagy vezérelheti.
Elsősorban fizikai feladatot látnak el az optikai elektromos vagy elektromos optikai átalakítók. Egy hálózat különböző szegmenseit kötik össze az ismétlők (repeater), amelyekkel a jelveszteségek és torzulások igazíthatók ki. Ezek felerősítik és újraidőzítik a jeleket.
A hidak (bridge) az OSI-modell második, adatkapcsolati szintjén működnek, szomszédos helyi hálózatokat kötnek össze. Az érkező bitfolyamot logikai egységekbe szervezik, ellenőrzik hiba és címzés szempontjából, és csak a szomszédos hálózatba irányított üzenetcsomagokat eresztik át.
Az útválasztók (router) az OSI-modell második, adatkapcsolati szintjén működnek, feladatuk a helyi hálózatok összekapcsolása a nyilvános, regionális hálózatokkal és azokon keresztül más lokális hálózatokkal. Az adatcsomagokat továbbítják a megfelelő címtartományú hálózatokhoz.
A vezérlőegységek nagy csoportját képezik a különböző intelligenciájú, adatkoncentrációs feladatot végző berendezések. A terminálszerverek több terminált, munkaállomást kötnek rá egy buszra vagy gyűrűre. Több protokollt képesek támogatni. A multiplexerek több, kisebb sebességű adatforgalmat egyesítenek egy nagyobb sebességű vonalra. A koncentrátorok már feldolgozó (processzálási) és tárolási képességgel rendelkeznek az optimális adatátvitel érdekében. A hálózati elosztók (hub) és kapcsolók (switch) az eredeti, koncentráló feladatuk mellett ma már híd- és útválasztó, valamint hálózatmenedzsment–funkciókat is képesek ellátni.
Korábban az úgynevezett 10Base-2 szabványú (vékony) Ethernet buszelrendezésű, koaxiális kábelezésű hálózat volt a jellemző. A számítógépbe hálózati kártyát kell helyezni. Ez a sínrendszerű, 10 Mbps sebességű kiépítés nehezebben telepíthető; hátrányos tulajdonsága, hogy egyetlen gépnél előforduló hiba vagy a kábel megszakítása az egész hálózatot leállítja, és szigorúan be kell tartani a kábelezés hosszára és a gépek számára vonatkozó korlátozásokat, mert a forgalom növekedésével az átvitel sebessége rohamosan csökken.
Ma már inkább a több érpárt tartalmazó, úgynevezett UTP-kábelezést használják a 10Base-T szabvány szerint. A hasonló struktúrájú, üvegszálakat alkalmazó rendszer a 10Base-F Ethernet szabványváltozat szerint működik, de a műszaki fejlődés következtében már a 100 Mbps és 1 Gbps sebességű hálózatok is terjednek.
A csavart érpáras technológia lehetővé tette a strukturált hálózatok kialakítását, ami azt jelenti, hogy az egyes munkahelyek fali csatlakozóitól a kábelek kábelrendezőben futnak össze, ahol a igényeknek megfelelően lehet kiosztani őket, akár a különböző sávszélességű adat-, akár a telefonforgalom számára. Az ilyen strukturált rendszerben a számítógépek hálózati kártyáiból érkező kábelek a rendezőben egy összekötő elembe kerülnek, amely lehet a csak erősítő hálózati elosztó (hub) vagy a menedzselhető kapcsoló (switch). Így átláthatóbb hálózathoz jutunk, amely jobban kezelhető, könnyebb felügyelni és karbantartani. Hálózati elosztót akkor célszerű használni, ha az egyidejű hálózathasználat ritkább, mert ellenkező esetben romlik a hub teljesítménye. A gyakori egyidejű használat kapcsolót igényel, amelynél egyidejűleg, egymástól függetlenül folyhat adatcsere két-két port között. Az eszközök legfontosabb jellemzői: csatlakozópontok (portok) száma, az átviteli sebességek (10, illetve 100 Mbit/s), valamint ezek megoszlása a portok között, végül a hálózati eszköz menedzselhetősége. A menedzselés lehetősége több hasznos funkciót jelent: hozzáférés-védelem beállítása, virtuális részhálózatok kialakítása, forgalmi statisztikák készítése, nagyobb adatforgalom (például multimédiás alkalmazások) esetén az adatforgalom hatékonyabb szervezése. A jobb paraméterek természetesen magasabb beszerzési költséget is jelentenek.
Az integrált könyvtári rendszer
A hálózat kibővíti a könyvtári automatizálás lehetőségeit. Ez vonatkozik mind a szervezet adminisztrációs tevékenységére, mind a szakmai munkára és a szolgáltatásokra. Szolgáltatási oldalon az elektronikus könyvtári források (például CD-ROM-ok) szélesebb körű használata vált elérhetővé.
Az intézményen belüli közös munkavégzésre készültek a különböző csoportmunka-szoftverek (groupware), amelyeket két szempontból is továbblépésnek tekinthetünk: egyrészt közös, a hálózaton minden illetékes által elérhető adatállományokkal lehet dolgozni, másrészt az elektronikus levelezés és csoportkommunikáció révén valós idejű kapcsolatok növelik a hatékonyságot.
Könyvtári környezetben ezek a tevékenységek részben az összes – vagy a legtöbb – könyvtári munkát összefogó, automatizációs programrendszerekbe integrálódtak.
Az integrált könyvtári rendszer a munkafolyamatokat egy, a megfelelő modulokból egymásra épülő programcsomagba foglalja. A nagyobb rendszerek általában az alábbi területekre osztják fel a könyvtári feladatokat:
– Állományépítés (A dezideráta-adatbázis sokféle forrásból épül, ezért az alkalmazott adatmodellhez képest a rekordjai hiányosak, de a benne rögzített adatokat a későbbi munkafolyamatok során fel kell használni – megrendelés, pénzügyi adatok rögzítése, esetleges törlés, halasztás, beérkezés, számlázás, könyvelés, stb.).
– Feldolgozás (A leíró katalogizálás, osztályozás és indexelés, illetve a mélyebb feldolgozás a a könyvtári szabványok és a program előírásai, korlátozásai figyelembevételével történik).
– Sorozatok, folyóiratok kezelése (külön modulra van szükség a periodicitásból fakadó körülmények miatt).
– Nyilvános számítógépes katalógus (OPAC)
Az elektronikus katalógus és adatbázisa az integrált könyvtári rendszer magja, különösen azért, mert ez jelenti az elérési felületet a felhasználó számára. Korábban szöveges terminálokról lehetett kérdezni, ma már többnyire a grafikus felület jellemző. Ha a hálózatnak van kapcsolata az internethez, akkor az intézményen kívülről is lehet a katalógusban keresni. Ez a felület alkalmas arra is, hogy a külső felhasználó más, például a kölcsönzés egyes funkcióihoz is hozzáférjen (előjegyezhessen, hosszabbíthasson).
– Kölcsönzés
A kölcsönzési modul működése, amely az olvasók nyilvántartását is magában foglalja, a katalóguson, illetve a könyvtári adatbázison alapszik. Ellátja a kölcsönzés adminisztrációjával kapcsolatos funkciókat is, részét képezi a vonalkód vagy más fizikai dokumentumazonosító használata és elkészítése. Segítségével különböző forgalmi kimutatásokat, statisztikákat lehet készíteni.
A kölcsönzési modulhoz csatlakozhatnak a dokumentumforgalom egyéb területei (például a könyvtárközi kölcsönzés, dokumentum-ellátás) is.
– Mellékfunkciók:
Az authority állományok (az ismétlődő elemek hivatkozási állománya, az egységes névalakok, a szerzők, kiadók stb. listáinak) elkészítése, különböző karakterkészletek használata, automatikus ellenőrzési feladatok
Olyan kooperatív funkciókra is alkalmas legyen az integrált könyvtári rendszer – mint például az osztott katalogizálás és a közös katalógus
Ide sorolhatók a rendszermenedzsment feladatai, vagyis a különböző hozzáférési szintek engedélyezése, a háttérállomány rendszeres elkészítése, rendezések, statisztikák összeállítása, kiegészítő szolgáltatások, a biztonsági munkák, mint a naplózás, az illetéktelen behatolások figyelése stb.
Támogathatja a rendszer a leltározást is.
Az integrált könyvtári rendszerek eszközigényeit nyilván az adatbázis és a használat méretei szabják meg. A telepítés feltétele legalább egy munkaállomás (workstation) vagy nagygép (mainframe). Bár a nagyobb programgyártók gép- és platformfüggetlenségre törekszenek, minden gyártónak van előnyben részesített eszköze, és többnyire valamilyen UNIX-változata.
A számítógép és az operációs rendszer kiválasztása mellett néhány más feltételre is nagyobb gondot kell fordítani.
– A kapacitásokat gondosan kell megtervezni. Mind a memória-, mind a háttérlemez-kapacitást úgy kell méretezni, hogy az alapadatbázis mellett az indexállományoknak és a munkaállományoknak is jusson hely. Nem elég a jelenlegi használat szerint méretezni, hanem gondolni kell a későbbi bővítés lehetőségére is. Általában fel kell becsülni a belső és a külső terhelést is, emellett számításba kell venni a frissítés által megkövetelt kapacitást is.
– Végül az integrált könyvtári rendszer nemcsak egy programot és egy gépet jelent, hanem egy kiterjedt hálózatot, terminálokkal és ilyenként használt személyi számítógépekkel, az ezeket összekötő kábelezéssel és csatolóelemekkel, segédgépekkel. Maga a rendszer installálása is átgondolt logisztikai tervezést és végrehajtást igényel, amihez több szakterület specialistáira van szükség.
– A szoftver kiválasztását a szakmai szempontokon túl a szoftvert forgalmazó cég hazai jelenléte, a részletes méretezésbeli-, hozzáférési- és támogatási feltételeket is kifejtő árajánlat, az együttműködő könyvtárak szándékai és a korábbi tapasztalatok is befolyásolják.
Az adatbiztonságot biztosító eljárások:
A számítógép-biztonság szűkebb értelemben az adatok védelmét jelenti illetéktelenek hozzáférésétől. Tágabb megfogalmazás szerint azonban az alábbi elemekből áll:
– a titkosság és a hozzáférés szabályozottsága,
– az adatok integritása, azaz sértetlensége, pontossága és hitelessége,
– a szolgáltatás megbízható elérhetősége,
– végül idesorolható az emberi tényező, a technológia (eszköz és szoftver) és a kiegészítő berendezések (például szünetmentes áramforrás).
A főbb veszélyforrások műszaki (fizikai sérülések, eszköz-, és programhibák) és emberi eredetűek (gondatlan vagy szándékos károkozás) lehetnek, és okozhatják az adatok sérülését vagy elvesztését, eredményezhetnek anyagi vagy szellemi természetű károsodást (belső vagy külső helyről elkövetett betörés, károkozás, pénzügyi csalás), de jelenthetnek „egyszerű” víruskárt vagy illegális szoftverhasználatot is.
A védelem a hálózatot használó intézmény esetében több lépcsőből áll, amelynek lényeges elemei:
– a biztonsági átvilágítás vagy felmérés, a hálózat helyzetének vagy veszélyforrásainak elemzése,
– a biztonsági politika elkészítése, amely a kockázati tényezők elemzését és a védelmi intézkedéseket tartalmazza,
– az úgynevezett katasztrófaterv elkészítése,
– a biztonsági szabályzat elkészítése,
– a biztonság ellenőrzése.
Az intézkedések lényeges elemei szervezési természetűek is, mert a technikai intézkedések önmagukban nem nyújtanak megfelelő biztonságot (például úgynevezett tűzfal építése). A biztonságpolitika, a szabályzat elkészítése, az intézkedések következetes végrehajtása és ellenőrzése együtt nyújtják a szükséges biztonságot.
Fontos annak a rögzítése, hogy mit szabad csinálni és mit nem, kinek mi a feladata, ki felelős a védelemért, és mindezt hogyan és ki kéri számon. A számonkérési folyamat három feladatból áll:
– az eseményeket rögzíteni és hitelt érdemlően dokumentálni kell,
– fel kell tárni a lejátszódott események, tevékenységét és jellegét,
– értékelő jelzést kell adni róluk, és hathatós védelmi intézkedéseket kell hozni a hasonló esetek elkerülésére.
Az informatikai biztonság első számú felelőse a rendszergazda, nagyobb hálózat esetén az adatbiztonsági vezető, de minden egyes munkatársnak megvan a maga feladata, amelynek végrehajtását a legnagyobb határozottsággal kell számon kérni.
5. Könyvtár a világhálón
Az internet – a számítógépes világhálózat
Az internet kialakulása:
Az internet helyi és regionális hálózatokból felépülő globális számítógépes adatátviteli hálózat, amelyen az adatforgalom egységes szabványok szerint folyik.
A mikroelektronikai háttér tette lehetővé, és az Egyesült Államok védelmi szükségletei kényszeríttették ki a kezdeteket. 1969-ben az Egyesült Államok hadügyminisztériumának programjaként született meg az ARPANET (Advanced Research Project Agency Network), az internet őse. Azért hozták létre, hogy atomcsapás esetén is fennmaradjon a kommunikáció az amerikai kormányszervek és a katonai irányítás között. Az elv egyszerű: a hálózat nem hierarchikus felépítésű, minden csomópont egyenrangú. A megcímzett adatcsomagok csomópontról csomópontra haladnak, a küldőtől a címzettig. Ha meg is semmisülnek csomópontok, a küldemények tovább haladnak a háló működő részén. Idővel egyre több nem katonai – kutatói és egyetemi – intézmény csatlakozott a hálózathoz. A nyolcvanas évek elején a katonai részt elkülönítették, és ami megmaradt, azt az akadémiai elnevezéssel illetett kutatási, felsőoktatási és művelődési szféra szélesítette ki a saját igényeinek megfelelően. Eközben kialakultak – elsősorban az elektronikus levelezésen alapuló – polgári szolgáltatások is, amelyek elkülönült hálózatot alkottak, amelyek egyike volt az Internet.
A számítógépes hálózatokat kiterjedésük szerint osztályozzák. (helyi és távolsági hálózatok)
Az egyes részhálózatok azonban eleve különböző szabványok szerint épültek és működtek. Amikor a használat már megkövetelte, gondoskodni kellett a részhálózatok összekapcsolásáról. Ez kezdetben a szabványalakítást elvégző kapcsoló- vagy csatológépekkel történt (gateway), egészen addig, amíg az Internet robusztus és jól bevált szabványai (protokolljai) ténylegesen világszabvánnyá váltak, és az Internetből internet lett. Később az üzleti élet is rácsatlakozott.
A szabványosítás útja az úgynevezett RFC-k (Request For Comments) kibocsátása, amely javaslat és észrevételek kérése a bevezetni kívánt szabványhoz, és amelyet többnyire az IETF (Internet Engineering Task Force) vagy vlamely szabványosítási szervezet munkabizottságai állítanak össze.
Az internet első időszaka az akadémia-tudományos közösségé. Az államilag finanszírozott fejlesztésből fakadó „ingyenes” mozgás a hálózaton egyfajta közösségi kapcsolatot, az információs és közlési szabadság szellemét hozta létre. A „kibertér” az ismeretszerzés eddig nem ismert lehetőségeit tárta fel. Ebből az időből származik az internet hármas meghatározása:
– a hálózatok hálózata, amely a TCP/IP protokollon alapul,
– emberek közössége, akik fejlesztik és használják ezeket a protokollokat,
– azon erőforrások, szolgáltatások és források összessége, amelyek ezen a hálózaton elérhetők.
Később az állam már nem tartotta szükségesnek, hogy továbbra is ilyen fokon támogassa az internethasználatot. Az üzleti élet is egyre fokozódó mértékben ismerte fel a világhálózat jelentőségét és vette használatba.
A hálózat néhány új, esetenként jó és többféle rossz következménnyel is járt. Ezek közül néhány: a hálózat udvariassági szabályzata, a netikett; a kiberbetörő, a víruskészítők és –terjesztők; a hálózati narkós, aki nem tud megszabadulni a képernyőtől; a hálózat hibás használatának különböző fajtái (levélbomba, pornográfia stb.).
Az internet műszaki jellemzői:
Az internet alapvető protokollja a TCP/IP protokollcsalád; működésére a csomagkapcsolásos és többnyire kliens-szerver forgalom jellemző.
A TCP/IP protokollcsalád protokollok (szabványok és programok) gyűjteménye, amely azt szabja meg, hogy miként haladjon keresztül egy adat (dokumentum) a hálózaton, egyik számítógéptől a másikig. A protokollcsalád megnevezés azt jelenti, hogy az adatforgalom szabványos lebonyolítása több szinten történik. A TCP/IP protokollcsalád négy rétegre tagolódik:
– fizikai, bitszintű rétegre,
– a hálózati rétegre (IP),
– a transzportrétegre (TCP) és
– az alkalmazási rétegre, amelyben sokféle alkalmazás szabványai találhatók; a felhasználó főképpen ezekkel a szabványokkal találkozik.
A hálózati szoftvernek egy 32-bites internetcímre van szüksége ahhoz, hogy egy kapcsolatot felépíthessen, vagy hogy datagramokat küldhessen.
A csomagokra bontás előnyökkel jár. Ebben a működésmódban – bár a fizikai kapcsolat állandóan fennállhat a hálózatra kapcsolt számítógépek között – a logikai kapcsolat csak a szolgáltatás kérése és annak teljesítése alatt áll fenn; így egyszerre több kapcsolat is létrejöhet.
A kliens-szerver működésben a kliens olyan program, amely valamilyen kérést tud kibocsátani egy, a hálózaton működő szerver (szolgáltató számítógép) felé. A szerverprogram a kérésre elküldi a kért dokumentumot (szükség esetén hibaüzenetet küld). A kliensprogram rendszerint más számítógépen fut, mint a szerverprogram. A dokumentum tárolása a szerver feladata, megjelenítése a kliensé.
A TCP/IP protokollt használó hálózatok a IP-címnek nevezett címre irányítják az üzeneteket, dokumentumokat. A 32 bitből álló numerikus IP-cím formátuma pontokkal elválasztott négy, 0 és 255 közé eső szám (például: 184.160.12.153). Az internethez kapcsolt hálózatoknál nemcsak arra kell ügyelni, hogy minden szám egy elemet jelöljön, hanem ezt regisztráltatni is kell, éppen az egyediség biztosítása végett.
Az IP-címben használt négy számjegy különböző módon jelölheti meg az internetre kapcsolt hálózatot, illetve az adott hálózatban működő számítógépet. Az InterNIC Regisztráló Szolgálat által kiosztott számok alapján a mai rendszerben három osztályba sorolódnak az IP-címek
Az internet növekedésével ez a számozási rendszer kimerülőben van, ezért fokozatosan bevezetik a CIDR osztálymentes címzési rendszert az Ipv6 szabványt elfogadó hálózatokban.
A felhasználóknak egyszerűbb a számítógépek neveivel hivatkozni. Ezért működik egy elosztott névkiszolgáló adatbázisrendszer (DNS – Domain Name Service), amelyből a hálózati szoftver kikeresheti a névnek megfeleő címet, és fordítva.
A névkiszolgáló együttesen egy fastruktúrát alkotnak, amely a tartományok és intézménynevek hálózati szerkezetének felel meg. A tartomány- és altartomány-nevek (domain name) fordított sorrendben, ponttal elválasztva jelennek meg, így a legelső maga a számítógép vagy a rajta futó szolgáltatás elnevezése (például www.konyvtar.egyetem.hu). a tartománynév-szolgáltatás szabványos protokollokkal működik, és más információs feladatokat is ellát.
A hálózat robbanásszerű növekedése miatt a regisztrálási folyamat szabályozottá vált, és számos jogi bonyodalmat is okozott már.
6. Kapcsolódás az internethez
A kapcsolat több szinten jöhet létre Az első szint, amikor a számítógépünk egy olyan számítógép terminálja, amelynek van kapcsolata a hálózathoz. Ekkor nincsen kliensprogram a saját számítógépünkön.
A második szint a távoli hozzáférés, amikor egy szolgáltatógéphez például egy lokális telefonhívás teremti meg a terminálkapcsolatot.
A harmadik szint a közvetlen internet-hozzáférést jelenti, amikor a gépünk az intenet része, és a kliensprogramok saját számítógépünkön futnak.
A hálózati alkalmazások fontos szereplője az internetszolgáltató, amelynek számítógépe vagy számítógéprendszere össze van kapcsolva a globális adathálózati rendszerrel, és a vele szerződött felhasználóknak különböző szolgáltatásokat nyújt.
A kapcsolat technikai megoldásai a következők lehetnek:
– Telefonos kapcsolat
– ISDN-kapcsoalt
– Kábeltévés kapcsolat
– ADSL-kapcsolat
– Bérelt vonal
– Vezeték nélküli kapcsolat
7. Az internet alaptechnikái
Levelezés
Az internet levelezőprogramjának minimális funkciói:
– a levelek letöltése a postafiókból,
– a levelek elolvasása,
– az elolvasott levél törlése, tárolása, nyomtatása, továbbítása,
– a levél megírása, megcímzése, feladása,
– a melléklet hozzáfűzése a levélhez.
Levelezőlisták, levelező csoportok
Dokumentumletöltés
Távoli számítógép-hasnálat
A világháló jellemzői:
– a hipertext
– A kliens
– A böngésző
– URL, honlap, hálóoldal:
Az URL és a részei: Minden hálódokumentumnak van egy egységesített címe, amelyet URL-nek (Uniform Resource Locator) neveznek. Az URL a legismertebb egységesített forrásazonosító (angolul Uniform Resource Identifier – URI).
Az URL három részből áll:
– Az első rész leírja a használni kívánt protokollt, jelen esetben ez a http://. Más protokollokat is interáltak a http-be, például az FTP-t, a gophert és a telnetet.
– A második rész a szolgáltató (szerver) számítógép úgynevezett domain- vagy tartománynevét jelöli meg: például
vagy www.omikk.hu
vagy www.bcu.ubbcluj.ro
(Esetenként megjelölhetik a számítógép kijelölt portálját is, például 80).
– A harmadik rész a dokumentum elérési útját és állománynevét adja meg / karakterrel elválasztva. (A tartománynév megadásakor mindegy, hogy kis- vagy nagybetűt használunk, de a könyvtár- és állományneveknél már nem, mert egyes operációs rendszerek érzékenyek rá.)
Ha csak az URL első két részét adjuk meg, akkor a szerver úgynevezett honlapjára (angolul homepage, más magyar nevén: címlap) jutunk.
– Multimédia-alkalmazások
Könyvtári és tájékoztatási tevékenység a világhálón
– szolgáltatások
– katalogizálás és metaadatok
– A Z39.50 kommunikációs szabvány :
A számítógépek közötti kommunikációra vonatkozó alkalmazási protokoll, azaz szabványok és programok gyűjteménye, amelyet kifejezetten a könyvtári és információs rendszerek számára fejlesztettek ki.
A globális világkönyvtár együttműködő szolgáltatásait biztosítja. Maintenance Agency-jét a Kongresszusi Könyvtár adminisztrálja.
A protokoll jól láthatóan arra szolgál, hogy az OPAC-keresőprogram és a (távoli) adatbázis nyelvi különbségeit – mintegy metanyelvet képezve – kiegyenlítse.
Sőt a Z-kliens több könyvtárba tudja egyszerre elküldeni a kérdéseket,
Az adatcsere formátuma a MARC, ezért jól illeszkedik más szabványosítási folyamatokba, de más formátum is meghatározható.
Beépítettek a programba számos könyvtári folyamatot, így a dokumentumrendelést, a kölcsönzést, …
A kereskedelmi funkciókat is megtaláljuk.
– Információkeresés
– Megjelenés a hálón. A hálószem
– A jelölőnyelvek (SGML, HTML, XML, XHTML)
A World Wide Web Consortium 1998. február elején adta közre az XML szabvány első változatát. Az XML (Extensible Markup Language – Kiterjeszthető Jelölő Nyelv) kiterjeszthető és bővíthető szemben a HTML-lel és egyértelműen a szerkezeti elemekre vonatkozik.
– A szerzői jog
Az adatok bizonságát, megőrzését jelenti elsősorban.
Az internet szabad világában, a kibertérben szinte végtelen lehetőségünk van információk, ismeretek gyűjtésére és felhasználására. Azonban a számítóprogramokhoz hasonlóan itt is érvényes a szerzői jog.
A Cyberspace Law Institute egy virtuális, interneten működő társaság, amely a kibertértörvénnyel foglalkozó vezető kutatókat, gondolkodókat gyűjti össze. Céljuk konkrét javaslatoakt kidogozni a létező problémák megoldására. A kiemelkedően fontos témákról speciális kollokviumokat szerveznek.
Az Interantional Federation for Information Processing (IFIP) WG 11.3 munkacsoportja az adatbázis-biztonság témakörével foglakozik. Honlapjuk tájékoztat az 1986-banlétrehozott munkacsoport céljáról: támogatniaz adatbázis-biztonság kutatását és alkalmazását. Résztvevői a számítógépes biztonsággal és az adatbázis-rendszerkutatáűssal foglalkozószakemberek. A munkacsoport évente konferenciát rendez a téma kutatói-fejlesztői számára. A konferenciák anaygát Database Security: Status and Prospectus című kiadványokban jelenteti meg (IFIP).
A hálótól letöltött anyagok felhasználásával szabályszerűen kell eljárni. A jogszerű eljárásra az is int, hogy ma már léteznek olyan eljárások, amelyekkel – például elektronikus vízjel használatával – az olvasó számára láthatatlanul megjelölhetők képek, dokumentumok.
A szerző halála után 70 évvel már térítésmentsen digitlizálhatóak a műveik. Gondoljunk klasszikusaink CD kiadásaira, valamint az ókori szerzők műveinek elekronikus hozzáférhetőségére.
Az elektronikus dokumentumok archiválásának a legbiztonságosabb módja:
a papírra nyomtatott forma.
8. A digitális kép
A digitalizálás átalakítási folyamat, amelyel egy képet elemekre (képelemek, pixelek) bontunk, kis négyzetekre, amelyek vagy feket-fehérek (bináris), árnyalatosak (szürkeskála) vagy színesek.
Az átalakított képek elektronikusan kódolva bitsorozatot képeznek. Ha kétdimenziós mátrixba rendezzük e sorozatot, akkor raszterképről vagy bittérképről (bitmap) beszélünk. A monitoron a kép a biteknek megfelelő négyzetekre bomlik.
Egy másik képábrázolási mód a vektorábrázolás, amikor nyilakkal, pontokkal, előre meghatározott geometriai alakzatokkal építjük fel a képet. Ez inkább a műszaki tervezésben használatos.
A digitalizált képek tárolására használt fájlformátumok:
A legtöbb grafikai vagy akárcsak képmegjelenítő program több tucat formátumot és azoknak különböző változatait ismeri. Azok a formátumok a legmegfelelőbbek, amelyek standardizáltak, elterjedtek, és lehetőleg információveszteség nélkül tömöríthetők.
Manapság két formátum szerepel az ajánlásokban: a TIFF és a PNG.
A TIFF (Tagged Image File Format) eredetileg fekete-fehér árnyalatú képek digitalizálására kifejlesztett formátum, ami kvázi-standarként terjedt el. 24 bit színmélységig támogatja a digitaliálást, de rendkívül nagy a tárolókapacitás-igénye. Éppen ezért tömörítési eljárás használata javallott, például Zip-in-TIFF.
A PNG (Portable Network Graphics) formátum kialakítása és elterjedése szoros összefüggésbenáll az internettel. A World Wide Web Konzorcium (W3C) kezdte el kifejleszteni. A cél olyan fájlformátum kifejlesztése, amely jó minőségben, jól tömöríthetően képes az adatok rögzítésére és továbbítására, ugyanakkor teljesen szabad felhasználású. A PNG formátum jelenleg nagyobb színmélységig (48 bit) képes információkat rögzíteni és tömörítési eljárása is jó eredményeket mutat fel.
A digitalizált képek megjelenítési formátuma már teljes mértékben függ az eszköztől. Az előbb megemlített több tucat formátum bármelyike használható, ha van olyan program, amellyel az archiválási formátumból a megjelenítési formátumba történő konverzió elvégezhető. Az ajánlások a formátumok sokszínűsége miatt inkább csak az interneten elterjedt formátumokkal foglalkoznak. Ezekből jóval kevesebb van, mégis a leggyakrabban használatosak. A két klasszikus formátuma GIF és a JPEG. Harmadikként társult hozzájuk újabban az archiválási formátumként megismert PNG.
A GIF (Graphics Interchange Format) hardverfüggetlensége miatt csereformátumként is népszerű (csak 8 bit mélységig jelenít meg), emiatt fekete-fehér képek esetében ajánlott a használata.
A JPEG (Joint Photographic Experts Group) formátumot a tömörített állóképek kvázi-standardjaként tartják számon. Erőssége a tömörítési eljárásban rejlik, ami akár egyénileg is beállítható. Az elvileg 0-tól 99-ig történő tömörítési skálán leginkább a 40 körüli faktor használható, mivel a tömörítési eljárás információveszteséggel jár.
A digitalizált szövegek megjelenítési formátuma – a képekhez hasonlóan – rendkívül sokféle lehet. A gyakorlatban mégis kétféle formátum terjedt el, amelyik mindegyike operációs rendszerektől függetlenül biztosítja a szöveg tartalmának és formájának (beleértve a tördelést is) egységes megjelenítését. Az egyik az elsősorban a UNIX világában ismert PostScript formátum, a másik a PC-világban is ismertebb PDF.
A PostScript formátum eredetileg a UNIX-os szövegszerkesztők, például TEX, LATEX nyomtatási formátuma volt, később megfelelő szoftverek (például Ghostview) segítségével PC-ken is megjeleníthetővé vált.
A PDF (Portable Document Format) a DTP programjairól ismert Adobe cég formátuma, amely az Acrobat program segítségével hozható létrre rendkívül egyszerűen, és az ingyenes Acrobat Reader nézegetővel lehet bármilyen platformon megjeleníteni és kinyomtatni. Kezelhetősége – különösen PC-s környezetben messze felülmúlja a PostScriptét.
Adat- és állománytömörítés:
Az adattárolási és adatátviteli követelmények miatt a képállományt rendszerint tömörítik. Az eljárás során a tömörítés lehet veszteséges vagy nem veszteséges.
Néhány ismertebb tömörítő algoritmus:
– LZW (Lempel-Ziv-Welch) – nem veszteséges,
– JPEG (Joint Photographic Experts Group) – veszteséges,
– MPEG (Moving Pictures Experts Group) – veszteséges,
– Wavelet – veszteséges,
– Fractal – veszteséges.
A digitáliskép-állomány szerkezete:
A képet reprezentáló digitális adatok szabványosított szerkezetű állományban helyezkednek el. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a számítógép és alkalmazási programjai értelmezni tudják az adatokat és előállíthassák a kép számítógépes formáját.
Az egyszerű képállomány szerkezete (SPIE):
Fejrész (Header)
állományazonosító
képspecifikáció (file-formátum)
Képadatok
színtáblázat (Look-up table), a monitorszínek vagy –árnyalatok
meghatározása,
képraszteradatok
Lábrész (Footer)
állományzáró megjegyzés, például a megnyitott állapotról
A digitális kép jellemzői:
– Feloldóképesség:
A feloldóképességet a képet reprezentáló képelemek vagy pontok sűrűsége fejezi ki, amelyet minden esetben lineáris vagy felületi sűrűségként adnak meg (például 120 pont-cm). (Az angol specifikációkban a dpi –dots per inch, ppi –pixels per inch és esetenként a lpi –lines per inch mértékegységekkel találkozunk. Az inch [hüvelyk] a centiméternek megközelítőleg kettő és félszerese. Az LPI-egységet a nyomdaiparban használják árnyalatos képek jellemzésére).
Több feloldóképességet különböztethetünk meg. Az optikai (valódi) feloldóképesség a szkenner belső tulajdonsága, amit a képérzékelő mérete, elemeinek elhelyezkedése és az optikai rendszer nagyítása határoz meg. Az interpolált feloldóképesség ezzel szemben a letapogatás alatt vagy után számított érték, amellyel a feloldást növelhetjük vagy csökkenthetjük. Nyilvánvaló, hogy a digitalizált kép minőségét végső soron az optikai feloldóképesség határozza meg. Az interpoláció egyszerű esetben annyit jelent, hogy kijelzési célra – mivel elegendő – csökkentjü a feloldóképességet, de azt is jelentheti, hogy egy dokumentumba ágyazott árnyalatos képet automatikusan nagyobb felbontással digitalizálunk. Mindkét esetben a képminőség, a sebesség és a képállomány mérete közötti kompromisszum eredménye az interpolációs algoritmus. Mindenképpen ajánlott a digitalizálandó dokumentumot a vásárolni kívánt szkennerrrel és képfeldolgozó programmal kipróbálni.
A digitalizálási feloldást a kívánt alkalmazás határozza meg. Megőrzéshez, archiváláshoz olyan érték szükséges, amellyel az eredeti képben, vagy dokumentumban lévő összes információ reprodukálható. Visszaadásra, sokszorozásra, megjelenítésre olyan értéket kell választanunk, amely megfelel az adott kimeneti egységen (nyomtató, monitor) megjelenő kép vagy dokumentum tervezett minőségének.
– Bitmélység
A képelem bitmélysége az egy képelemhez csatolható maximális bitszám a szürkeskála vagy a színskála felbontásához. A bináris adat 1 bit/pixel, a jó minőségű színes képeké 24 bit/pixel. Ha a bináris felbontásból eredően a bitmélység értéke n, akkor a megkülönböztethető árnyalatok száma 2n (n = 1 bit esetén 2, n = 8 bit esetén 256, n = 16 esetén 65536).
A képállományok jelenleg szokásos bitmélységei:
1–bit feket-fehér képek,
8–bit árnyalatos 256 szürke árnyalat,
8–bit színes 256 szín,
24–bit RGB körülbelül 17 millió szín, három 8–bites alapszínnel.
A bitmélység döntően hat a kép megjelenítésének minőségére.
– Színskála
Több különböző színrendszert használnak a színek kódolására. A legáltalánosabb a vörös, zöld és kék alapszínekről elnevezett RGB additív rendszer. Használatos még a CMYK szubtraktív rendszer és a CIE-L*A*B* színtér, amely matematikai modellezésből származik.
Az RGB a vörös, zöld és kék színeket használja színkeverésre és a fehér előállításra. Elektronikus képalkotó rendszereink ezen az elven működnek.
– Memóriaigény
A képek memóriaigényét a méret, a felbontás és a szürkeskála vagy színmélység határozzák meg.
Egy példa:
Legyen a képméret 15 cm x 10 cm, a felbontás 60 pont/cm (=150 dpi – dot /inch) és a színinformáció 3 x 1 byte = 24 bit pontonként, illetve képelemenként (pixel).
A memóriaigény = (15 cm x 60 pont/cm) x (10 cm x 60 pont/cm) x 3 = 1.62 Mbyte
Ajánlott képformátumok:
Keresőkép (Preview image/thumbnail image)
Egy olyan kisméretű kép, amely arra szolgál, hogy az olvasó eldönthesse, meg kívána-e nézni az eredeti, jobb minőségű képet.
Ajánlott formátum: .gif
Képmélység: 8 bit/pixel
Tömörítés: a GIF-szabvány szerint
Képméret: 150x100–200x200 pixel
Szolgáltatási kép (Service/reference image)
Jobb minőségű eredeti nagyságú, illetve a képernyőre, normálnyomtatóra méretezett
Kép. (A felhasználói szükséglet szerint akár egynél több felbontásban is elkészíthető.)
Ajánlott formátum: .jpg
Képmélység: szürkeskála: 8 bit/pixel; szín: 24 bit/pixel
Tomorítés: JPEG (általában 10:1 a szürkeskálára, 20:1 a színre)
Képméret: közepes szinten: 500x400–1000x700 pixel,
nagyobb feloldással 1000x700–4000x3000 pixel
Archív kép (Archival image)
Az archív kép legyen tömörítetlen vagy veszteségmentesen tömorített, hogy teljes
reprodukcióra alkalmas maradjon, és legyen olyan példány, amely jövőbeni
formátum- vagy hordozóváltásnál átvihető.
Ajánlott formátum: .tif (Tagged Image File Format)
Képmélység: szürkeskála: 8 bit/pixel; szí: 24 bit/pixel
Tömörítés: tömörítetlen
Képméret: 3000x2000–5000x4000 pixel
Szövegek esetében gyakran elegendő fekete-fehér képek előállítása, amelyeknél a
TIFF-formátum, az ITU Group IV szabvány szerinti tömörítés és minimálisan
300 dpi felbontás megfelelő mind az archiválás, mind a kinyomtatás céljaira
Állományformátumok az interneten
Az igazi multimédia ott kezdődik, amikor nemcsak állóképek, hanem hangok és mozgóképek együtt kerül(het)nek az oldalakra.
A RealAudio és a RealVideo
A stream angol szó folyamot, áradatot jelent. Milyen „folyamról” lehet hát szó a WEB oldalak esetében? Ez a „folyam” is egy speciális formátum, aminek az a különlegessége, hogy a megfelelő programoknak nem kell megvárniuk, míg az „egész” anyag megérkezik a számítógépünkre, hanem annak kisebb részeit azonnal elkezdik feldolgozni. Ennek a legtipikusabb képviselője a RealAudio (~valódi hang) formátum, ami egyfajta folyamatos hangközvetítésre, afféle Internet-rádióként használható. Ez azonban nem ajánlható, mert az úgyis szűkös sávszélességet a RealAudio rendkívüli mértékben terheli, másrészt pedig a jelenlegi viszonyok olyanok, hogy a kevéssé terhelt időszakokban is a dolog úgy működik, hogy 5-20 másodpercig tölti a megszólaltatni való anyagot, majd 1-2 másodpercre megszólal, aztán ismét tölt, így „sosem éri utol magát”, azaz csak hangfoszlányokat hallhatunk. Ez a jelenség azonban nem a formátum, hanem az erősen terhelt vonalak hibája.
A RealAudio megszólaltatásához különleges programra, az úgynevezett „RealPlayer”-re van szükség. Ez a program a http://www.realaudio.com/ címről kiindulva tölthető le (elvileg). (a jelenlegi legújabb "RealPlayer G2" verzió). A RealPlayer nemcsak hangok, hanem folyamatos kép lejátszásra is alkalmas (megfelelő sávszélesség esetén), talán nem is meglepő, hogy ezt a formátumot RealVideo-nak hívják…
(Még egy kis figyelmeztetés azoknak, akik megpróbálkoznak a letöltéssel: nagyon figyelmesen nézzenek körül az oldalon, mert az összes kiemelt „Download” (letöltés) felirat a „RealPlayer Plus G2”-re vonatkozik, amelyik valamivel nagyobb funkcionalitást nyújt, de ellentétben a „Plus” nélküli társával nem ingyenesen használható, hanem minimális változatában is kb. 30 $-ba kerülő program! A képernyőn jobb
oldalán megbújó kis kék színű képecske mögött azonban megtalálhatjuk az ingyenes (Free) „RealPlayer G2” letöltés linkjét is.)
Mozgókép formátumok
Még nem értünk a lehetséges - és használatos - hang formátumok végére, de logikailag most a mozgóképeknek kell következni, az majd később derül ki, miért.
1. Windows "avi" formátum
Kezdjük rögtön a Windows alapértelmezett formátumával, az „.avi” formátummal. Bizonyára sokan hiszik azt, hogy „ők még ilyet nem láttak”, de - amint azt a „Microsoft Visual Studio” nevű fejlesztő eszközbe beépített kis minták elárulják, ilyen fut akkor is, ha a Windows 95/98/NT bármelyikével például fájlokat másolunk, és a „lapok” a képernyőn „átrepülnek” két kis kosárka (folder, gyűjtő) között…
Ha másik utat keresünk, induljunk el a Windows „Start” gombjától, kövessük a már ismert „Programok/Kellékek/Multimédia” útvonalat, itt megtaláljuk a múltkor már használt Médialejátszót, ezt segítségül hívva még több információhoz is jutunk, mint az Active vezérlővel (pl. innen lehet tudni a jelenet pontos hosszát).
2. A QuickTime formátum
A QuickTime („gyorsidő”) formátum valamivel jobb tömörítést nyújt. Kifejlesztője az Apple cég volt, ezért a megfelelő lejátszó programot is a http://www.apple.com/ címről kiindulva tudjuk letölteni.
A fentiektől - és a korábban esetleg ismert QuickTime lejátszóktól - eltérően azonban mára ennek is (legalább) két formátuma létezik, amik különböző célokra használhatók. A kétféle formátumot leginkább a kiterjesztésük alapján különböztethetjük meg. A régebb óta használatos, ténylegesen mozgókép lejátszására használható formátum kiterjesztése „.mov”, ami jól felismerhetően utal az angol „movie” (film, mozi) szóra. A másik, inkább az utóbbi időben terjedő QuickTime formátum kiterjesztése „.qt” (ugye nem kell magyarázni, honnan ered…), és megfelelő lejátszó birtokában arra használható, hogy bizonyos tárgyakat térben megnézhessünk, körüljárhassunk. Mindkettőre láthatnak
példát azok, akik meglátogatják a Fórum on-line változatát (vagy eleve azt olvassák), az egyik jelenet egy kis „űrcsata”, a fájl neve „symphony.mov”, a másik minta fájl egy játék figurát mutat be, a Csillagok háborújából bizonyára ismerős lesz a név (luke.qt).
A „QuickTime Player”-t telepítése után pl. a „symphony.mov” linkre (fájlnévre) kattintva indíthatjuk el. Ekkor megjelenik a mellékelt ábrán látható kis „lejátszó” a képernyőn, amelynek háromszöget ábrázoló kerek gombjára kattintva indul a film. A mellette található kisebb gomb a „pillanat állj” jelét viseli, úgy is működik. A baloldalon látható kis hangszóró embléma a hangerő beállítására szolgál, de nem minden jelenet tartalmaz hangot, így ne csodálkozzunk, ha ezúttal néma marad. A jobb szélen látható két kis gomb közül az egyik információkat csal elő a jelenetről (ha vannak), a másik további vezérlő elemeket, mint pl. sztereo balansz, hangszín.
A másik fájl megtekintéséhez a „luke.qt” fájlnévre kattintva (vagy bármilyen hasonlóra) egyszerre két kis ablak nyílik meg. Az egyik a program vezérlésére szolgál, a másikban látjuk a „körbejárható” tárgyat. A legegyszerűbb kezelés: a képet tartalmazó ablakra állva az egérkurzor kéz alakú lesz. Az egér bal gombját lenyomva, és jobbra balra tologatva a tárgyat körbe forgathatjuk. A "vezérlő" ablak menüjét érdemes tanulmányozni, bár gyakorlati hasznát - legalábbis kezdetben - a „Movie” menünek vesszük, ahol a méretek állíthatók be (Normál, Kétszeres, Képernyőt kitöltő). A többi menüpont az on-line kapcsolat jobb kihasználását szolgálhatná, de itt megint közbeszól a sávszélesség.
Figyelmes szemlélő azért észreveheti a File menüben, hogy a két esetben (.mov, .qt) ugyanaz a program futott, csak más megjelenítéssel.
3. Az MPEG formátum
Napjaink talán legelterjedtebb mozgókép formátuma, aminek még egy érdekes oldalhajtása is van. Elsősorban rendkívül hatékony tömörítése miatt kezdték használni, mert ennek segítségével sikerült elérni, hogy egy-egy teljes mozifilm egy-két CD lemezen teljes egészében elférjen.
Amikor terjedése megkezdődött, még az „átlagos” számítógépek kapacitása nem tette lehetővé, hogy közvetlenül a gép központi processzora dolgozza fel a képeket, ezért külön hardver elemre, úgynevezett MPEG-dekóder kártyára volt szükség. A mai gépek általában már elegendően gyorsak ahhoz, hogy „szoftverből”, azaz kiegészítő hardver nélkül is megbirkózzanak a feladattal, de bizony egy teljes képernyős „mozi” lejátszáshoz ma is jól jön a hardver segítség. A mai video kártyák többségéhez a gyártó ad MPEG lejátszó szoftvert, sőt az újabb verziójú Internet böngésző programok is támogatják a lejátszását. Kísérleti tapasztalatom, hogy míg a QuickTime formátumot nem sikerült a Windows Médialejátszóval (Windows NT-n) elindítani, addig az MPEG lejátszásával elboldogult, ezért ehhez is elhelyezek egy kis mintát az on-line Fórumban, mégpedig "underwater.mpeg" néven, amiből az is rögtön kiderül, hogy egy pár másodperces víz alatti jelentről van szó.
Az MPEG formátum fejlődése során több verziót megélt, kezdetben az MPEG-1, mára inkább az MPEG-2 formátum tekinthető elterjedtnek. A sors különös játéka azonban, hogy sokan az MPEG tömörítés hang rögzítési módszerét ismerik legjobban, ez pedig nem más, mint a mára nagyon népszerűvé vált MP3 formátum.
Napjaink legnépszerűbb hangformátuma, az MP3
Nos hát, itt a magyarázat arra, miért kerültek a mozgókép formátumok az MP3 hangformátum elé, amit a 2. pont elején ígértem. Az MP3 teljes alakjában az MPEG Audio Layer 3 (MPEG hang réteg 3) névre hallgat, és az MPEG mozgókép formátumhoz került kifejlesztésre. Ez is a fejlődés egyik állomása, hiszen a Layer-1-et és a Layer-2-t követte.
Ami rendkívül népszerűvé tette napjainkra, hogy a CD-k hangzását nagyon jól megközelítő hangminőségben, de azok helyigényének kb. tizedén (!) képes a hanganyagot tárolni. Ez persze önmagában sem kis dolog, de az igazi népszerűséghez az is kellett, hogy sorra jelentek meg az MP3 formátum hallgatásához, majd házilagos előállításához használható programok, és ezek elterjedésével a legnépszerűbb könnyűzenei, majd később akár komolyzenei felvételek MP3 formátumú feldolgozásai, a „zeneipar” nagy-nagy bánatára. Mára már nem is számít szenzációnak, hogy vannak már olyan berendezések is, amelyekbe pl. egy számítógépről memóriába tölthetünk MP3 zenéket, és a mozgó alkatrészek (a „mechanika”) teljes kiküszöbölésével hallgathatunk zenét, gyakorlatilag bármilyen mozgás közben, amit esetleg például egy sétamagnó nem bírna ki.
Két dologra az MP3 kapcsán fel kell hívni a figyelmet: a zene „letöltése és eltárolása” magánjellegű felhasználás, ami hivatalosan megengedett. A „gyűjtemények” CD-re írása és árusítása (amire nem egy példa található az Interneten), illetve ezzel bármineműű haszonszerzés viszont a szerzői jogokat sérti!
Az MP3 lejátszáshoz ma a WinAmp nevű szoftver a legnépszerűbb, ami különböző „skin”-ek ("bőrök") segítségével még megjelenésében is testre szabható.
Könyvészet
Multimedia. Ghid practic / Tay Vaughan. Bucureşti : Teora, 2002
Prezentáció és grafika / Jókúti György. Budapest : Kossuth Kiadó, 1999.
Operációs rendszer és fájlkezelés / Bárány Márta. Budapest : Kossuth Kiadó, 1999.
Számítógépes hálózatok / Csórián Sándor. Budapest : Kossuth Kiadó, 1999.
Iniţiere în PowerPoint / Sorin Matei, Elvira Nicoleta Bîzdoacă, Simona Roşu. Craiova : Arves, 2002.
Iniţiere în Internet: email şi chat /Nicu George Bîzdoacă, ... Craiova : Arves, 2002
[1] Multimedia reprezintă combinaţii întreţesute de text, obiecte grafice, sunete, animaţie şi elemente video. (Vaughan, 2002. 3)
[2] Când permiteţi unui utilizator final – adică persoana care urmăreşte rezultatul final al unui proiect multimedia – să controleze elementele furnizate şi momentul furnizării acestora, atunci este vorba despre multimedia interactivă. (Vaughan 2002. 3)
[3] Când furnizaţi o structură de elemente corelate prin intermediul unor hiperlegături ce pot fi utilizate pentru navigare, multimedia interactivă devine hipermedia (Vaughan 2002. 3)
[4] Interfeţe interactive
[5] titlu multimedia
[6] Instrumente de creatie
